Bárhogy is próbálok visszaemlékezni, nem tudom pontosan felidézni mikor is kezdődött…A nap, a pillanat, amikor Barnaszemű rettegni kezdett a vihartól.
Mintha mindig is így lett volna. Jött a nyár, a jó idő, és vele jött a félelem. A villámlástól. Számtalanszor kértem, beszéljen róla, miért fél, mi az ijesztő benne, de azt mondja, ő sem tudja. Csak jön.És félni kell.
Ha dörrent, már kínban volt, el kellett takarni minden ablakot, a fejét belém fúrta, ( vagy épp a tanárnénibe ha ő volt “kéznél”) és felázott a kis arca, annyira kiverte a víz.
Sokszor éreztem hogy remeg a kis teste, és tiszta görcs az egész gyerek.
Nem egy nyarat küszködtünk végig, úgy, hogy állandóan az eget kémlelte, jeleket keresett, hogy lesz-e vihar, és rettegett előre is.
Pokoli volt. Édesanyaként átélni, hogy fél, hogy szenved, és nem tudsz segíteni rajta, csak annyit, hogy hagyod, hogy hozzád bújjon.
Hány éjszakát nem aludtunk végig, nem tudom.
Néha már én is türelmetlen voltam, néha már azért fohászkodtam, ma ne legyen vihar, hogy végre nyugodt éjszakánk legyen…
Aztán kb 12 éves korában orvoshoz vittem. A környezetem rábeszélt, bár én akkor is úgy éreztem, ahogy nő, majd jobb lesz, majd megtanulja kontrollálni kicsit.
Elvittem végül egy nagyon jó nevű, és bevallom nekünk elég drága orvosnőhöz. Úgy gondoltam, nem számít, csak segítsen, mert akkoriban az egész nyár azzal telt, hogy a vihart várta..
Kb második alkalommal voltunk nála, Barnaszemű lelkesen jött velem, kapaszkodott a dologba, hogy valaki segíteni fog neki, hogy ne éljen folyamatos félelemben.
És akkor az orvosnő, felírt neki egy gyógyszert.
Azzal a kikötéssel, hogy nehogy utána olvassak az interneten.
Szerinted mi volt az első amint hazajöttem?
Kitaláltad, irány az internet.
Teljesen kiakadtam. Egy részről próbáltam bízni az orvosban, az emberben, aki jót akar nekem/ nekünk, de istenem. Amiket olvastam. Örök függőség, elhatalmasodott betegség, abbahagyás utáni totális visszaesés.
És a mondat, ami örökre az agyamba égett: Nincsenek még kutatások folyamatban a gyógyszer kamasz gyerekekre gyakorolt hatására nézve. Nem tudjuk okoz-e valamiféle mellékhatást.
Vagyis. Ez egy olyan gyógyszer ami az idegrendszerre, az agyműködésre hat, és amit tulajdonképpen még be sem vizsgáltak fiatalokra. Mi van ha én most beadom ezt az épp kamaszodni készülődő Barnaszeműmnek, és egy életre tönkre vágom vele, a kis hormonjait? De a dokinéni felfestett nekem egy nagyon komoly jövőképet arról, mennyire elhatalmasodhat az életén, az állandó félelem.
Na most légy okos, anyuka.
Két napig nem aludtam éjjel. Járt az agyam, tépelődtem, mi lenne a jó megoldás. Pokoli volt. Kezemben a döntés, és én nem tudtam mit tegyek.
Aztán nehezen ugyan, és tele félelemmel, de meghoztam a döntést: Nem adok gyógyszert Barnaszeműnek.
Igen ám, de azt láttam rajta, hogy a kezelések jót tesznek neki, nagyon bízik abban, hogy “gyógyírt” kap a félelmére.
Ezt nem vehetem el tőle, viszont ha legközelebb megyünk, az lesz a dokinéni első kérdése, elkezdtük-e szedni a gyógyszert?
Én persze simán bekamuztam volna Barnaszeműmért, de jött a következő dilemma: Gyerekkorától arra tanítottam hogy sosem hazudunk, és világ életében mindig azon igyekeztem hogy minden körülmények között betartsam én is a szavamat. Mert ez adott neki biztonságot, ezért bízott meg bennem. Nem kérhetek olyat tőle, nem hozhatom őt olyan kínos helyzetbe, hogy hazudjon a kedvemért. És ráadásul olyan kis beszédes szemei voltak, hogy a dokinéni egyből lehúzná a szitut.
És akkor jött az isteni szikra!
Barnaszeműnek fogalma sincsen, hogy néz ki az a gyógyszer amit szednie kell. Csak azt tudja, hogy írtak neki valamit, és azt be kell szednie.
Így szedett az én kicsikém hónapokon keresztül Béres c vitamin tablettát. Mert hogy az hasonlított legjobban ez említett gyógyszerre. Mert mire jó az internet?
Ha dokinéni megkérdezte, nem kellett hazudnia, és csak én tudtam, hogy nem azt szedi amit kéne.
Elmúlt a nyár, elhagytuk a dokinénit, és a “gyógyszert” is.
Lassan lassan megtanulta kezelni a félelmet, és ahogy kamaszként kinyílik a világra, úgy kezd zsugorodni a probléma.
Szombaton apukámnál volt, és sötét fellegek gyülekeztek az égen. Bennem ott volt a régi görcs, az óvó, érte aggódó, és még megnyugodva gondoltam arra, de jó hogy nem útközben van, mert biztosan nem indul neki, ha hallja hogy dörög.
Erre alig egy perc múlva felhív apukám, hogy Barnaszemű bizony nekiindult…Hiába mondta neki ő is és a kedvese is, hogy hazahozzák kocsival.
És akkor kinéztem az ablakon, és egy akkorát villámlott, hogy a szívem megállt egy pillanatra.
A kocsikulcsért kaptam, a cipőmet kerestem, indulok elé azonnal. J. is felkapta a kabátját, hogy el megy elé.
És akkor megfogtam J. kezét.
Ne menj. Hagyjuk. Hagyjuk hogy legyőzze. Jó?
Mert megértettem miért indult el.
Mert elég volt. Most. Ott és akkor.
A lépcsőházban kuporogtam az ablakban, mert onnan hamarabb meglátom. J. mögöttem.
És amikor megláttuk hogy jön, rohantunk vissza a lakásba, mert nem kell neki tudni ám, hogy anya szétaggódta a fejét abban az öt percben még hazaért.
Büszke vagyok rád kicsikém. Nagyon nagyon.
És hálás vagyok a sorsnak hogy így történt.
Mert ennek a történetnek nem az volt a lényege, hogy én jól döntöttem, és az orvos meg nem. Hiszen még ma is vallom, akár igaza is lehetett volna.
De bíztam Barnaszeműben. És valakiben, akire rábíztam valamikor nagyon régen.