16 év után....Noooormális??

Az egyetlen dolog, amiben nem tudok kellően megfontolt, mértéktartó, és józan maradni, az a szeretet, ami Barnaszeműhöz fűz. Végtelenül, mérhetetlenül, arcátlanul, piszkosul büszke vagyok rá, mert nap mint nap sugározza felém a pozitív életérzést, a szeretetet, a “megvan a helyem a világban” érzést.

És ehhez nekem tulajdonképpen nem is nagyon kellett mást tennem, csak az első pillanattól fogva, kimondhatatlanul szeretni, minden apró rezdülésére odafigyelni, meghallgatni amikor mondandója volt.

Pedig istenem, mennyire próbáltak elbizonytalanítani, mennyire sulykolták belém, a gyerekkel baj van, baj lesz, nem lehet egészséges lelkű az, akit egyedül nevel az egyik szülő, nem lehet egészséges lelkű az, akit annyi sérülés ért lelkileg, élete első pár évében. ( Az exem bántott engem, és most ne feltétlenül lelki erőszakra gondolj…)

Megjártuk hányszor a nevelési tanácsadót, tele volt beírással az ellenőrző, láttam a többi szülő lesújtó pillantásait, mert nem és nem, Barnaszemű nem volt hajlandó “normálisan” viselkedni az anyák napi műsor alatt.

Én pedig csak szorítottam magamhoz némán, és nem értettem, miért nem látják? Miért nem olyannak látják, mint én?

Hiszen nincs ezzel a kisfiúval semmi baj….

Teltek az évek, tanultunk együtt, beszélgettünk sokat, jártunk az úton, és szépen lassan, már nem volt tele az ellenőrző, már nem kellett “harcolnom” érte nap mint nap.

Csodák csodája felvették őt, abba az iskolába, ahová elsőre szerettük volna, és olyan felvételit írt, hogy még én is meglepődtem rajta cseppet…

Az idei bizonyítványa 4,3 átlaggal zárult, szaktantárgyakból szín ötös.

75 ből 73 ponttal megcsinálta a kresz vizsgát…

Mióta apám beteg, csak úgy tud munkát vállalni, hogy Barnaszemű segít neki. És amíg segít, észrevétlenül olyan tudás birtokába jut, amit senki mástól meg nem kaphat. Mert Barnaszemű már a 4. generáció.

2 év alatt az én 97 kilós duci kamaszom, 85 kiló izommá formálta magát, teljesen egyedül, kitartással, türelemmel.

Tegnap ruhát venni voltunk, mert most kezd ráébredni, hogy azért a szín izom karok, és hát, nem fest olyan rosszul, egyébként is lóg rajta minden, úgyhogy beszereztünk pár “ott simul ahol kell” pólót. 🙂

Piszkosaljasmód jól néz ki bennük, na. 🙂

Én pedig olyan büszke vagyok, hogy szerintem a képemmel lazán ki lehetne tapétázni egy katedrálist, de nem tehetek róla, mert egész életemben egyetlen dolog számított igazán. Az, hogy ő boldog legyen.

És most úgy érzem, ha boldog nem is, hiszen a boldogság nehéz definíció, de kiegyensúlyozott, egészséges kamasz, olyan, aki megtalálta a helyét a világban, és ez látszik is rajta.

Vele együtt pedig én is szárnyalok,  hiszen tudjuk jól ,a köldökzsinór nem csak 9 hónapig köt össze, hanem egy életre szól. 🙂

Már megint kapkodós bejegyzés lesz, mert nemsokára jönnek J. testvéréék látogatóba, és szokás szerint, rohanok mint állat, de kezdem megszokni, mert ez két hónapja így megy.

A héten szabadságon voltam, azzal a jelszóval, hogy semmi mást nem csinálok, mint dolgozgatok a ház körül.

Na az öt napból KÉT délután jött össze nyugiba, a többi…rohanás, kapkodás, intézkedés.

Komolyan mondom, néha azt képzelem, valahol egy kandi kamera vesz, és mindenki jót röhög, nézzük, mit bír még, még egy kis terhet pakoljunk rá..

Nemsokára megkapjuk a hitelt a banktól, de ha azt gondolod simán ment, ááá. Ami lehet az közbejött, amit el lehetett rontani, azt elrontották.

Az üzletben se nagyon tolerálták, hogy a héten elvileg nem dolgozom, holnapra kell, jövök érte, és persze olyasmi, amit más nem tud megcsinálni. Úgyhogy két délelőttöt, csak ott kellett töltenem.

De. Akkor is. Imádom a mi kis házikónkat.

Hónap elején, amikor végre megkaptuk a kulcsokat, az első napokban, még kizárólag csak azt láttuk, hogy égig ér a gaz, pereg a vakolat, poros, elhanyagolt, szemetes minden.

Aztán munkához láttunk. J. kifejezetten ember feletti munkához, mert 2 nap alatt lekaszálta ( pont a 32 fokos kánikulai hétvégén) az ember magasságban nőtt gazt, az egész bazinagy kertben, amivel egy csapásra kivívta a szomszéd bácsikák elismerését, akik az első napokban kicsit ferde szemmel pislogtak rá, amikor az: És hová valósi?-kérdésre, a Pesti vagyok!-választ adta.

És ahogy kezdett eltűnni a dzsuva, ahogy napról napra alakult, formálódott minden, úgy volt egyre nehezebb minden este bezárni magunk mögött a kertkaput.

Lett egy saját sününk, és egy feketerigónk, akit imádok, és akibe 2 nap alatt totálisan beleszerettem, mert annyira kis édes.

Egész nap a kertben bogarászik, és hamar levette, hogy  kertrendezés közben, neki bizony sok babér terem, mert sorra jönnek elő, a különböző bogarak, csigák, hernyók, úgyhogy ha meglát minket dolgozni, az tuti, hogy 2 perc múlva már ott prücskészik, és jön utánunk mint egy kiskutya.

Az valami baromi édes, amikor a fejét kicsit lehajtja, és az apró kis lábait kapkodva szalad, mint egy kis torpedó, ki J. után, a kertbe.

Érzi hogy nem bántjuk, úgyhogy van hogy kb fél méterre közel jön, és mikor J. a cseresznyét szedte, felült mellé az ágra, megnézni, hogy mit csinál, hátha ott is “összejön” valami kajára való.

A virágaim pedig mindent megtesznek azért, hogy totális transzba kerüljek, amint megáll az autó a ház előtt.

Gyönyörűek. Még szomszéd néni szerint is.

Szomszéd néni lelkesedése egyébkét vajmi keveset csökkent irányunkban, úgyhogy mondtam is J.-nek, ha egyszer ne adj isten megharagszunk egymásra, nem is kell  csúnyát mondanunk bosszú gyanánt, elég ha a megjegyezzük:

Látogasson meg a szomszéd néni délután!

🙂

Amikor megismertem J.-t, akkor egy jó nagy csalódáson voltam éppen túl, és tényleg úgy gondoltam, hogy na, akkor én most fejeztem be, egy életre, ezt a szerelem dolgot. Elég volt, nem nekem való…

J. elég hamar kinyilvánította, hogy imád, szeret, és “odavan” értem, én viszont nagyon nehezen hagytam a szívemnek, hogy újra érezzen valamit. Féltem kimondani na. Úgyhogy sokáig csak ennyit írtam neki: Én is NAGYON. El kellett telnie pár hónapnak, mire le tudtam írni azt is, félelem nélkül: SZERETLEK 🙂

Tegnap este a kertünkben nyüzsögtünk, szomszéd néni sem hiányzott. Beszélgettünk, tettünk-vettünk, én pedig tobzódtam, mert a hatalmas cseresznyefa roskadásig van cseresznyével, alatta három ribizlibokor, mellette egy sor szamóca.

Szóval tömtem két pofára, közben cseresznye “fülbevalót” csináltam magamnak, és a fa alól vigyorogtam ki J.-re, meg a szomszéd nénire, akik a kút mellett beszélgettek.

És akkor J. odafordult a szomszéd nénihez, ( akit csak pár hete ismerünk)és azt mondta:

-Tetszik látni, ezért imádom annyira…

És nézett rám a simogatós melegbarna szemeivel, és csodaszépen mosolygott, és a szemében annyi szeretet, és szerelem volt, hogy fürödtem benne, mint egy halacska.

Én meg őt. Nagyon. Meghatottan, még mindig rácsodálkozósan, és örökre.

Mert J. nekem a minden. Mert úgy szeret ahogy vagyok. A kis hülye idétlenkedős, néha akarnok, esetenként elképesztően rendetlen, mindig rohanós,könnyen pityergős természetemmel együtt.

J. a királyfi. Aki jött, látott, és vitte a királylány szívét.

Akár gumicsizmában is. 🙂

Néha, amikor nagyon fáradt vagyok, elfog azért kicsit a kétség, nem vágtuk-e túl nagy fába a fejszénket, a kerttel, az udvarral, a szőlővel, meg mindennel. Menni fog ez nekünk?

Vagy jó lett volna minden így, a kis lakásomban, amit évek hosszú munkájával csinosítgattam, újítgattam, néha megszökve J. kuckójába, hétvégente pihizgetve.

Én lassan negyven, J. lassan ötven, és most évekig tart majd, mire kimondhatjuk talán, rendben vagyunk. Bár az összes ismerős igyekszik rá felhívni a figyelmünket, hogy egy kertes házban sosincs vége a munkának… J. családja egyenesen optimista, “bele fogsz rokkanni” hozzászólásokkal járulnak hozzá, bizonytalankodásom etetéséhez, mert ettől totál úgy érzem, én rángattam bele J.-t, és mi van ha tényleg sok neki, csak az irántam való mérhetetlen szeretete miatt vág bele az egészbe?

J.  nagyon szeret engem, a pokolra is elmenne, ha ez egem boldoggá tenne, és néha tényleg elbizonytalanodtam, nem csak ezért szeretné-e a kicsi kis családi bázist.

De bárhogy is vizsgálom a jeleket, kérdezgetem őt, én tényleg úgy érzem, ő is igazán vágyik erre, és boldognak látom, olyan boldognak, mint talán még sohasem. És ez megnyugtat kicsit.

Úgyhogy nem egyszerű ez a házprojekt.

És mégis…

Amikor végzek a munkával, és hazaérek, még gyorsan megfőzöm a vacsorát, bedobok egy mosást, aztán nézem az órát, hmm, még lenne egy óra amíg J. hazaér, felmegyek kicsit molyolgatni.

Aztán belépek a kapun, és elfog valami hihetetlen nyugalom, valami békés, meghitt kis érzés.

Nekifogok kigazolni az epret, a fejem felett már érik a cseresznye lassan, jön a feketerigó, a gerle nagy szemekkel néz rám, hogy ez meg ki a franc?, a szomszéd kutya tartózkodó farok csóválással üdvözöl, és a sün szuszog hangosan a fű között.

Csend van, béke, és belőlem egy csapásra elmúlik az egész nap nyűgje, elmúlik a fáradság.

Nevetni fogsz, de nem fáj a hátam sem 🙂

Komolyan, én is jót vigyorgok rajta, de ha a munkában délutánra be is merevednek az izmaim, és elkezd “húzni”, ha esete felé kicsit gyomlálgatok, metszegetek, ( tegnap mondtam J.-nek, hogy az oviban metszőolló volt a jelem :D), estére kutya bajom.

Szóval ezért. Ez az amire vágyunk. Hogy reggel kiülj a bögre kávéddal, és minden fű, fa, virág, neked mosolyogjon, szervusz gazdi 🙂

Azért kicsit kell még csiszolni a nyugalom szigete projekten, mert édes szomszédnénik van, akit nagyon megszerettünk, és ő is minket, csak a napi kommunikáció időtartamát kell még közös nevezőre hozni cseppet.

Amint megáll az autónk a ház előtt, megjelenik, és beszélget, amit igazán nem is veszünk nyűgnek, viszont néha kicsit jobb lenne, egyedül. Vagy kettesben.

Arról nem is beszélve, hogy jóban volt a néhai nénikével, aki a házban lakott, és ezért egyelőre jobban kiismeri magát a kertben, mint mi. Viszont ez azt jelenti, hogy nyomatékosan felhívja a figyelmemet, hogy ez-vagy az micsoda, és csak azért szól hogy NEHOGY kivágjam véletlenül. J. meg röhög, mert tudja jól, hogy pontosan tudom, hogy mi az, csak épp én úgy gondoltam, oda az nem kell, és majd ültetünk másikat, máshová.

De hát lehet nénikével ujjat húzni? Ugye nem?

J. tehát kuncogva veszi tudomásul, hogy nem merem kivágni a nagy bazi szederbokrot a ház előtt, ami baromi ronda, és én oda virágoskertet szeretnék. Csak minden nap megritkítom cseppet, ami miatt pár hét, és elfogy….sajnálatos módon ugye.

Tegnap jó sokáig maradtunk, már sötétedett, bohóckodtunk a nagy kertben, aztán J., ahogy hozzá simultam, rátette  tappancsát a cickómra.

-Hé! Veszed le a kezed!-suttogtam-M. néni tuti skubizik az ablakból! Mit fog szólni!

J. szemei azonnal a szemközti házra szegeződtek,  a jelentőségteljesen félig felhúzva hagyott redőnyre….

Úgy látszik nekünk Big Brother helyett, Big Mother jutott. 😀

Éljen a kis kertes házas övezet 🙂