Nyugalom szigete

Néha, amikor nagyon fáradt vagyok, elfog azért kicsit a kétség, nem vágtuk-e túl nagy fába a fejszénket, a kerttel, az udvarral, a szőlővel, meg mindennel. Menni fog ez nekünk?

Vagy jó lett volna minden így, a kis lakásomban, amit évek hosszú munkájával csinosítgattam, újítgattam, néha megszökve J. kuckójába, hétvégente pihizgetve.

Én lassan negyven, J. lassan ötven, és most évekig tart majd, mire kimondhatjuk talán, rendben vagyunk. Bár az összes ismerős igyekszik rá felhívni a figyelmünket, hogy egy kertes házban sosincs vége a munkának… J. családja egyenesen optimista, “bele fogsz rokkanni” hozzászólásokkal járulnak hozzá, bizonytalankodásom etetéséhez, mert ettől totál úgy érzem, én rángattam bele J.-t, és mi van ha tényleg sok neki, csak az irántam való mérhetetlen szeretete miatt vág bele az egészbe?

J.  nagyon szeret engem, a pokolra is elmenne, ha ez egem boldoggá tenne, és néha tényleg elbizonytalanodtam, nem csak ezért szeretné-e a kicsi kis családi bázist.

De bárhogy is vizsgálom a jeleket, kérdezgetem őt, én tényleg úgy érzem, ő is igazán vágyik erre, és boldognak látom, olyan boldognak, mint talán még sohasem. És ez megnyugtat kicsit.

Úgyhogy nem egyszerű ez a házprojekt.

És mégis…

Amikor végzek a munkával, és hazaérek, még gyorsan megfőzöm a vacsorát, bedobok egy mosást, aztán nézem az órát, hmm, még lenne egy óra amíg J. hazaér, felmegyek kicsit molyolgatni.

Aztán belépek a kapun, és elfog valami hihetetlen nyugalom, valami békés, meghitt kis érzés.

Nekifogok kigazolni az epret, a fejem felett már érik a cseresznye lassan, jön a feketerigó, a gerle nagy szemekkel néz rám, hogy ez meg ki a franc?, a szomszéd kutya tartózkodó farok csóválással üdvözöl, és a sün szuszog hangosan a fű között.

Csend van, béke, és belőlem egy csapásra elmúlik az egész nap nyűgje, elmúlik a fáradság.

Nevetni fogsz, de nem fáj a hátam sem 🙂

Komolyan, én is jót vigyorgok rajta, de ha a munkában délutánra be is merevednek az izmaim, és elkezd “húzni”, ha esete felé kicsit gyomlálgatok, metszegetek, ( tegnap mondtam J.-nek, hogy az oviban metszőolló volt a jelem :D), estére kutya bajom.

Szóval ezért. Ez az amire vágyunk. Hogy reggel kiülj a bögre kávéddal, és minden fű, fa, virág, neked mosolyogjon, szervusz gazdi 🙂

Azért kicsit kell még csiszolni a nyugalom szigete projekten, mert édes szomszédnénik van, akit nagyon megszerettünk, és ő is minket, csak a napi kommunikáció időtartamát kell még közös nevezőre hozni cseppet.

Amint megáll az autónk a ház előtt, megjelenik, és beszélget, amit igazán nem is veszünk nyűgnek, viszont néha kicsit jobb lenne, egyedül. Vagy kettesben.

Arról nem is beszélve, hogy jóban volt a néhai nénikével, aki a házban lakott, és ezért egyelőre jobban kiismeri magát a kertben, mint mi. Viszont ez azt jelenti, hogy nyomatékosan felhívja a figyelmemet, hogy ez-vagy az micsoda, és csak azért szól hogy NEHOGY kivágjam véletlenül. J. meg röhög, mert tudja jól, hogy pontosan tudom, hogy mi az, csak épp én úgy gondoltam, oda az nem kell, és majd ültetünk másikat, máshová.

De hát lehet nénikével ujjat húzni? Ugye nem?

J. tehát kuncogva veszi tudomásul, hogy nem merem kivágni a nagy bazi szederbokrot a ház előtt, ami baromi ronda, és én oda virágoskertet szeretnék. Csak minden nap megritkítom cseppet, ami miatt pár hét, és elfogy….sajnálatos módon ugye.

Tegnap jó sokáig maradtunk, már sötétedett, bohóckodtunk a nagy kertben, aztán J., ahogy hozzá simultam, rátette  tappancsát a cickómra.

-Hé! Veszed le a kezed!-suttogtam-M. néni tuti skubizik az ablakból! Mit fog szólni!

J. szemei azonnal a szemközti házra szegeződtek,  a jelentőségteljesen félig felhúzva hagyott redőnyre….

Úgy látszik nekünk Big Brother helyett, Big Mother jutott. 😀

Éljen a kis kertes házas övezet 🙂