16 év után....Noooormális??

Kamasz hétmérföldes csizmával kíván battyogni a felnőtt lét felé, aminek következtében ősz hajszálaim egyre csak gyarapodnak.

Kedden lehetett bemenni a papírért a vizsgaközpontba, amivel elindíthatja a jogosítványt.

Erre közli, hogy ok, de ő aznap délután megy a haverjához, mert nagyon nagyon szeretne, és nagyon nagyon jó lenne, és nagyon nagyon fontos lenne, potom 45 km, természetesen motorral…

És aaanya, ugye bejössz velem a papírért, és megcsináltatjuk a jogosítványt rögtön, (amit persze nem kap kézhez, csak a papírt róla, de állítólag azt is elfogadják ideiglenesen)

Kisfiam, most mér akarod hogy anyád teljesen megőszüljön?

Próbálom lebeszélni, de néz rám a nagy szemeivel, úgy mint mikor kicsi volt, és annyiradenagyon szerette volna azt a kisautót.

Sóhajtok, és engedem, mire felragyognak a barna szemek, és úgy áll a motorja mellett, mint aki most szülte, és szerintem 2 centivel a föld felett jár, én meg megint azt érzem, amit első nap az óvodából hazafelé, hogy reggel elvittem egy kisfiút, és délután egy NAGYfiú jött velem haza, akinek voltak SAJÁT élményei.

Dee félútig elkísérlek!- kötöm ki.

Anya tehát ellóg a melóból, és kiakaszt pár autóst, mert hűségesen cammog imádott magzata után a főúton. ( Persze ahol lehetett lehúzódtam, nem akartam én galibát okozni, csak vigyázni rá.)

Aztán eljött a búcsú, én lehúzódtam, ő robogott tovább, néztem utána, még csak láttam, és már csak a szívemet küldtem vele tovább.

Nemsokkal azután hogy hazaértem, jött az sms, odaért 😀

Megnyugodtam, a délután már vidáman telt, J.-vel csavarogtunk egy nagyot, este DVD-ztünk.

Reggel pedig ahogy bekukkantottam a facebookra….felnevettem.

Barnaszeműm egy haverjának bejegyzése várt, hogy milyen szuper volt az éjszakai túra, megjelölve még kamaszom, és a haverja, mint résztvevők.

Hát ezért volt olyan fontos az a jogosítvány, ezért volt olyan fontos hogy menni kell! 🙂

Hazafelé már egyedül jött, felhívott hogy indul, és mire épp elkezdtem volna aggódni, hogy eltelt már egy óra, már hallottam is a motor hangját, ahogy robog a szomszéd utcában. 🙂

És elmesélte a túrát, és amikor végre odadugta a fejét a vállgödrömbe ahogy szokta, akkor egy csapásra kisimultak azok a meggyötört őszülő hajszálaim. 😀

Tegnap a víz és csatorna építés finiseként, a villamos kábelt is befektettük a földbe, ma már lehet betemetni, úgyhogy léptünk egy nagyot, a felújítási projektben.

Apukám földkábelt javasolt J.-nek, mert : Az a biztos, annak nem esik baja, nem rágja szét semmi…

J. végül maradt, a műanyag csőbe húzott nemtudommilyen kábelnél, amit órákon keresztül gyömöszöltünk mindenhová.

Azért rákérdeztem én erre a földkábel dologra, nem mintha értenék hozzá, de azé legyek már képben.

J. magyaráz, hogy ez így is tök jó lesz, és biztonságos, később cserélhető is, és igazándiból: Mégis mi rágna szét egy villamos kábelt a föld alatt?

-Hát a drótféreg! -vágtam rá.

-Tudod. A DRÓTféreg. Már a nevében is benne van! DRÓT-FÉREG.

J. csak nézett rám, résnyire nyitott szemekkel….

Szerintem arra gondolt, milyen nagyszerű, hogy hamarosan ilyen tájékozott, és komoly tudományos ismeretekkel rendelkező nőt vehet feleségül. 😀 😀 😀

Avagy kamasznak szüksége van rád. Nagyon.

Barnaszeműnek kemény napjai voltak, kedden motoros vizsga, szerdán autós. Igazi felnőtt leszek feladatok.

Természetesen ahogy közeledett a két nap, úgy ment egyre rosszabbul a gyakorlás, főleg az autós, és Barnaszemű bizonytalansága, nőttön nőtt, mert ő még nincs kellő élettapasztalattal megáldva, hogy tudja jól, ez azért nagyon így szokott lenni…

És minél zűrzavarosabbá válik a kis világ körülötte, annál jobban kapaszkodik belém, annál nagyobb szüksége van rám.

Sajnos ahogy ez lenni szokott, a mindennapok ezt elég nehezen szokták tolerálni, ilyenkor cseppet sem kevesebb se a munka, se az elintézni való, úgyhogy igencsak kell logisztikázni, hogy sehol se essen csorba.

Ilyenkor persze a képzeletbeli asztalra csapok, és minden mást azonnal lesöprök az asztalról, szüksége van rám, és punktum, felőlem a világ összedőlhet, de anya ott lesz, és kész.

Úgyhogy kedden hajnalban indulás, árút hozni sajnos muszáj, de előtte kis levél az asztalára, indulj el kicsim, mire itt lesz az idő, ott leszek.

És végigrohantam a napot, legalább hatszor fohászkodtam az úton, hogy csak most ne legyen trafi, cipekedtem, intézkedtem, ittam egy forró csokit ebéd helyett, de 2 kor, amikor indult, ott voltam….

Sikerült 🙂

Szerdán a helyzet még rosszabb, teljes reménytelenség, meg fogok bukni….

Anya reggelről tehát lelket önt, közben már megint kapkod, mert lenne egy kiszállítás, de fél 9 kor vizsga. Aaanya ugye ott leszel?

Anya fél hétre már bepakol 130 kg-t, hétkor már úton van, negyed 9 kor pedig fékez az oktatópálya előtt, háta mögött már 150 km-rel, de ott van, egy intés, itt vagyok kicsim, minden ok.

Közben a szívem majd meg szakad, mert halál sápadt, idegesen sétálgat a kocsi mellett, és minden rezdülését, tudom, érzem, ismerem.

Ő nem lát belőlem mást, csak az autót, szemben a bejárattal. Néha erre néz…Itt vagyok.

Majdnem bőgök már, de közben mondogatom magamnak, fejezd már be, nem a világ egy vizsga, nyugi már, nézd a melletted lévő kocsiban is az a nő, szép nyugodtan eszi a szendvicsét, csak te drámázol itt, kisanyám.

Elindulnak, dobog a szívem ezerrel, de már nyugodtabb vagyok, menni fog, olyan ügyes gyerek, mennie kell, nézem az órát, figyelem az autókat, ne, még ne ő legyen, még csak 5…10..15 perc.

40 perc eltelt már, jönnek, kiszáll a vizsgabiztos, kiszáll az oktató, Barnaszemű…arcán nem látok semmit, mi lesz mááár?

És jön, és kapkodja a lábát, lezöttyen mellém az ülésre, és kifúj: Sikerült!

Csak azért nem bőgök (már megint) mert nem akarom megijeszteni, és olyan de olyan boldog vagyok, vigyorog ezerrel, felszabadultan, és már én is, és tudtam hogy megcsinálja, anyjafia és kész. 😀

A legtöbb szülő egyébként tök lazán és természetesen veszi ezeket a dolgokat.

Na én kicsit sem 😀

Tegnap szabadságon voltam, (véééégre, végre, végree) tehát szerda este könnyelműen nem mosogattam már el, gondoltam, majd másnap délelőtt nyugisan megteszem.

Maradt hát néninemű edényzet a pulton, ráadásul kamaszra rájött a “talán most már kicsit rendet kéne tenni a szobámba” érzés, és a szobájában tartózkodó poharakat, és tányérokat szépen mellékupacolta.

Aztán áll a konyhaajtóban, vigyorog kis gonoszul, és megszólal:

Anya le kellene fényképezni a konyhát, és feltenni a facebookra, hogy lakás eladó!

Néztem rá nagy csúnyán, de aztán hamar megtaláltam a megoldást:

Inkább a szobáddal kellene kezdeni kisfiam!

A szabadság egyébként nagyon jó volt, végre annyit molyoltam egész nap, amennyit akartam. Befejeztem vége a kis polcot a kamrába, kidecoupagoltam, és lelakkoztam.

Kicsit  gyomlálgattam, pakolásztam, és egy pár régi képkeretnek is sikerült új belsőt álmodnom.

( Apropó képkeret: Mondtam J.nek , ha összeházasodunk, olyan esküvői képet szeretnék, hogy ő áll, és néz nagy komolyan, én meg ülök mellette, és nézek fel rá nagy áhitatosan…mint amilyen képeket nagyanyáink idején készítettek 😀 Természetesen fekete-fehérben, és majd kirakjuk a nappalink falára. J. szelíden rábólintott, mint B. újabb agyament hülyeségére 🙂 )

A kerti munka viszont meglepő módon gyógyhatással bír rozoga hátamnak, úgyhogy megállapítottam, többet kellene szabadságon lennem, már csak egészségügyi szempontból is. 😀

Új műfajt honosítottam meg pár hete az életemben, nevezetesen a kocsiban bőgés műfaját.

Hetek óta, ha kocsiba ülök, ( egyelőre még szerencsére csak egyedül) és kicsit is hosszabb időt töltök vezetéssel, garantált a pityergés.

Tegnap kétszer is összejött 🙂

Jó, valahol sejtem én, hogy azért, mert mostanában egész egyszerűen csak vezetés közben van az pár perc, amikor lehetőségem van kicsit magamba nézni, gondolkodni, csak úgy szabadon, tudod, nem a teendőkről, meg a ház körüli dolgokról, meg hogy mit ne felejtsek el, hanem csak úgy, magamról, az érzéseimről.

Az az igazság, hogy bár rettenetesen örülök a házunknak, és naponta álmodozom arról, hogyan fogjuk majd megcsinálni, és berendezi, hogy igazi otthon legyen, azért eddig sem volt az a kifejezett uncsi életünk, és most még a felújítással is haladni kellene.

Közben itt van Barnaszemű aki kamaszsága teljében van, és bár a világ legédesebb, legkiegyensúlyozottabb kamasza, de nagyon oda is kell figyelni rá, hogy ez így is maradjon.

Próbálok persze szerető, odafigyelő, és lehetőleg nem unalmas társa lenni J.-nek, ez mellett vezetni a két háztartást, és a munkámat is maximálisan csinálni, mint eddig.

De néha úgy érzem, ez mind szép és jó, csak szépen lassan a sorok között elveszek ÉN, én a csaj, a nő, az ember.

Na ez most a megoldásra váró történet.

Jaj egyébként a bőgés az nálam nem gáz, mert általában inkább a meghatottságtól, az “elönt egy érzés” történtétől szoktam pityeregni.

Mert tegnap is, jövök a bevásárlásból, és egyszer csak elém fordul Barnaszemű, aki most tanul motorozni, és egy sikeres rutin vizsga után, épp a jövő heti forgalmi vizsgára gyakorol.

És olyan édes, helyes, gyönyörűségesen felnőtt volt azon a motoron, és a kis komoly feje ahogy odaintett, és istenem hogy elszaladt a sok év, mert tegnap még itt szuszogott az ölemben reggel, mert velem aludt…

És ömlöttek a könnyeim, mert a világ legjobb érzése anyukának lenni, átélni vele nap mint nap ezeket az élményeket, hiszen a lelked egy pici darabja az benne van, és te is nevetsz, ha nevet, sírsz ha bántják, félted, óvod, és szereted, és részese vagy az ilyen pillanatoknak.

Azt persze elfelejtettem, hogy tankolnom kell, úgyhogy mire kiértem a benzinkúthoz, szétbőgtem a sminkemet, úgyhogy igazán csodás látvány lehettem. De hát ez legyen a legkevesebb 🙂

Szombaton délután a mi kis kertvárosi létünk, első alkalommal mutatta meg, (bár félek tőle, nem utoljára) a sötétebbik oldalát.

Barnaszemű egész nap a fűnyírót bütykölt, amit használtan vettünk nemrégen. Benzinmotorost választottunk, egyrészt mert sokkal  praktikusabb (nak tűnt), nem kell a több méter kábelt rakosgatni, főleg hogy egyelőre még ki van belezve a ház vezetékügyileg, másrészt meg nem szívesen hagynám a kamaszt az elektromossal füvet nyírni, mert ezer rémképet vizionálok rögvest, holmi átvágott kábeleket követő áramütésről.

Kamasz rettentő lelkesen fogott a fűnyírásba, kb 5 egész percig, amikor is megjelent a szomszéd, és enyhén morcos hangnemben, (konkrétan: kiabált) közölte, hogy az ő anyja beteg, azonnal fejezzük be, mert hangos…

Ok, ő volt itt előbb, egyébként is mindhárman békés természettel megáldottak vagyunk, és tényleg úgy indultunk neki a házunk lett projektnek, hogy minél zökkenőmentesebben illeszkedjünk be, a régebben ott lakók közé.

Úgyhogy kedvesen mondtam neki, hogy ok, bocsánat ha zavartunk, abba is hagyjuk, de tessék akkor megmondani mikor lenne alkalmas..

És ekkor jött a döbbenet, ugyanis közölte, hogy semikor.

EZZEL a fűnyíróval, többet ne merjünk füvet nyírni, mert hangos.

Na bassz.

Pislogtunk egymásra döbbenten, J. feje kezdett átmenni lilába, úgyhogy muszáj voltam eltávolítani a kerítés közeléből, mert féltem, hogy a jószomszédi viszonyt egy jobb egyenessel kezdi, de még a garázsból is kihallatszott, ahogy morog.

Erre szomszéd meg visszajön, hogy azért nem kellene megharagudni, mert ő nem akar haragot.

Hát jófej, de tényleg, most mi a francot akar végülis?

Vegyünk egy másik fűnyírót harmincezerért, úgyse tudjuk hová tenni mostanában a pénzünket?

Vegyünk esetleg egy bárányt, aki lelegeli a füvet? ( Igaz akkor a virágaimnak is annyi, mert nem hiszem hogy azokat hanyagolná 🙂 de hát istenem, fő a békesség)

Esetleg hagyjuk meg megint megnőni a füvet, olyan szép emberesre, mint amikor nekikezdtünk?

A legszebb az egészben, hogy pont a szomszéd anyukája volt az, aki sürgette, hogy pucoljuk ki a kerítés mellől a gazt, mert ha tönkre teszi a kerítést, nekik nincs pénzük megcsináltatni…

Ezek után, gondolom úgy szeretné, ha kisollóval nyírnám végig…

Egyelőre nem tudom mit csináljunk. Tudom, hogy sz*arhatnánk az egészre, mert mi jogon tiltja ő meg nekünk hogy a SAJÁT kertünkben mit csinálunk, és mikor, de annyira szeretném / szerettem volna elkerülni valami hülye háborúskodás kezdetét, hogy tanácstalan vagyok.

Ugyanakkor valahol meg felháborít, hogy valakiben annyi tolerancia nincsen, hogy bazdki 2 hetente negyed órára, kibírom azt a zúgást, legfeljebb addig becsukom az ablakot. ( Hozzátenném, a felénk néző falon a kamra és fürdőszoba ablak van, a többi 90 fokkal arrébb.) Szerintem egy beteg emberben is kellene maradni ennyi türelemnek, főleg ha azt nézzük, hogy valahol talán nekik is érdekük, hogy ne tökig érő gaz vigyorogjon rájuk a szomszédból.

Valamit ki kell majd okoskodni, mert a fű az nő. És ez az egy a biztos 😀

Szerdán egész nap lótifuti volt, ráadásul jó sok teendővel, amit az időjárás is megspékelt ezzel a baromira mindenki szereti fülledt, párás, nyamvadék idővel.

Estére már kb 13 megfürödtem a saját levemben, úgyhogy arra jutottam, a 14. most már a zuhany lesz.

A gázmelegítő viszont nem így gondolta, mert hiába adtam rá nagy elánnal a kakaót a csapra, egy kanyi meleg vizet se volt hajlandó cseppenteni.

Be se kapcsolt a kis genya.

Első körben válogatott szépeket vágtam a fejéhez, beígérve igazán szerényen és nőiesen némi irtózatos rúgást is, a mosógéppel egyetemben, aki szintén hetek óta vacakol. ( Lehet rájöttek, hogy őket NEM akarjuk átvinni a házba)

Aztán eszembe jutott hogy mégiscsak gyenge nő vagyok, meg minden, és van nekem életem oltalmazója, aki ugyan a gázmelegítőhöz nem ért, de szívesen nyújt lelki támaszt, és egyébként is tele a hócipőm mindennel, meg ménincs világbéke, úgyhogy sürgősen elpityeregtem magam.

A gázmelegítőt ez nem hatotta meg, először J.-t sem, mert nem hallotta, de aztán már odaadóan simogatta a buksimat.

Ez volt szerdán, csütörtökön még mindig változatlan volt a helyzet, és mivel a szerelő csak ma jön talán, az első verzió az volt, megyünk anyámhoz fürdeni.

Vacsora közben azonban már éreztem, nincs az az isten, hogy én még kidugjam az orrom a lakásból, úgyhogy javasoltam J.nek,  melegítsünk vizet. 🙂

A vacsorát tehát három bazinagy fazék társaságában költöttük el, amik vígan gőzölögtek a gáztűzhelyen.

Aztán mentek a kádba, vagyis a víz belőlük, némi hidegebbel együtt, majd mi is, először én, aztán J.

Annyira gyerekkori “nincs melegvíz, most hogy a jó büdös francba fürdetjük meg a három nyakig koszos kölköt” feelingje volt az estének, hogy bármilyen fáradt is voltam, végig nevettük az egészet.

Legközelebb jöhet a lavór 🙂