Szerdán egész nap lótifuti volt, ráadásul jó sok teendővel, amit az időjárás is megspékelt ezzel a baromira mindenki szereti fülledt, párás, nyamvadék idővel.
Estére már kb 13 megfürödtem a saját levemben, úgyhogy arra jutottam, a 14. most már a zuhany lesz.
A gázmelegítő viszont nem így gondolta, mert hiába adtam rá nagy elánnal a kakaót a csapra, egy kanyi meleg vizet se volt hajlandó cseppenteni.
Be se kapcsolt a kis genya.
Első körben válogatott szépeket vágtam a fejéhez, beígérve igazán szerényen és nőiesen némi irtózatos rúgást is, a mosógéppel egyetemben, aki szintén hetek óta vacakol. ( Lehet rájöttek, hogy őket NEM akarjuk átvinni a házba)
Aztán eszembe jutott hogy mégiscsak gyenge nő vagyok, meg minden, és van nekem életem oltalmazója, aki ugyan a gázmelegítőhöz nem ért, de szívesen nyújt lelki támaszt, és egyébként is tele a hócipőm mindennel, meg ménincs világbéke, úgyhogy sürgősen elpityeregtem magam.
A gázmelegítőt ez nem hatotta meg, először J.-t sem, mert nem hallotta, de aztán már odaadóan simogatta a buksimat.
Ez volt szerdán, csütörtökön még mindig változatlan volt a helyzet, és mivel a szerelő csak ma jön talán, az első verzió az volt, megyünk anyámhoz fürdeni.
Vacsora közben azonban már éreztem, nincs az az isten, hogy én még kidugjam az orrom a lakásból, úgyhogy javasoltam J.nek, melegítsünk vizet. 🙂
A vacsorát tehát három bazinagy fazék társaságában költöttük el, amik vígan gőzölögtek a gáztűzhelyen.
Aztán mentek a kádba, vagyis a víz belőlük, némi hidegebbel együtt, majd mi is, először én, aztán J.
Annyira gyerekkori “nincs melegvíz, most hogy a jó büdös francba fürdetjük meg a három nyakig koszos kölköt” feelingje volt az estének, hogy bármilyen fáradt is voltam, végig nevettük az egészet.
Legközelebb jöhet a lavór 🙂