16 év után....Noooormális??

Amikor kamasz voltam, sehogyan sem tudtam elfogadni a dolgot, kicsit túlméretezett a Jóisten.

Nehéz ám beletörődni, amikor van egy hatalmas, érzékeny lelked, és szeretnél kicsi, meg törékeny lenni, a természet megajándékoz egy bálna sziluettjével 🙂

12 évesen 173 cm és 72 kg voltam, amikor az osztálytársaim többsége a 160 cm-t és az ötven kilót nem érte el. ( Most 184 cm vagyok, a kilóim számát sajnos kicsillagozza a szerkesztő 🙂 ******** kg. Látod? 😀 )

Rettenetes sokat szenvedtem ez miatt, bár nem nagyon csúfoltak, és szerettek az osztálytársaim, otthon azért rendszeres lecseszéseket kaptam a pusztíthatatlan étvágyam miatt.

Addig fajult a helyzet, hogy gyűlöltem magam, és sikerült egy enyhe depressziót is összeszednem, az amúgy is kényes kamaszállapotomban.

Nem értettem miért történik ez velem, azt hittem soha senki sem lesz kíváncsi rám, hogy nálam rondább lényt még nem hordott a hátán a föld.

Aztán…lassan minden megváltozott.

20 évesen egyszerre csak beköltözött a pocakomba Barnaszemű, és én kezdtem megszeretni a testemet. Mert a doki mindig mosolyogva mondta, milyen jó kis kipárnázott helye van a kicsikémnek, és  én is ámulattal figyeltem nap, mint nap, hogy az általam gyűlölt test, milyen tökéletesen gondoskodik, milyen hibátlanul működik, ha kisbaba dologról van szó.

És ahogy később ott szuszogott mellettem, és képes voltam percekig nézni, hogy milyen hihetetlenül szép, meg tökéletes, arra gondoltam, csak nem olyan rossz ez a test, ha valami ilyen gyönyörűt volt képes létrehozni.

Nézzétek el nekem ezeket a gyerekes gondolatokat, de 21 éves voltam csupán, és nekem ez tényleg sokat segített abban hogy végre képes legyek máshogy látni önmagam.

Aztán az évek alatt lassan rájöttem végül, hogy az én sorsom pontosan abban van, hogy “nagy” legyek.  Mert legyen az állat, gyerek, vagy felnőtt, olyan érzést váltok ki a másikból, hogy legszívesebben azonnal hozzám bújna, ha szeretetre, egy kis ölelésre, simogatásra vágyik.

Ne nevess ki ezért, de valóban így van.

Annyiszor tapasztaltam már, hogy amit én egykor tragédiának hittem, az mennyire nem az, hogy tulajdonképp valami különlegeset kaptam, amivel ha élni tudok, akkor nagyon sokat adhatok másoknak. Kedvességet, gondoskodást, szeretetet.

Tegnap temették apu kedvesének az anyukáját.

Már felnőtt voltam mikor elváltak a szüleim, így a klasszikus értelemben nem a mostoha anyukám, de azért közel állunk egymáshoz.

Az anyukáját is csak párszor láttam, úgyhogy nem nagyon tudtam, mi illik, menjek-e el a temetésre, vagy ne.

Próbáltam felidézni, hogy az ő fiai vajon voltak-e a nagymamám temetésén, ( úgy rémlik igen) .

Öcsiék eleve szóba se jöhettek, ők messze laknak, a nővérem is mondta, ő nem tud jönni.

Aztán J. azt mondta, szerinte ha tudok, menjek el, nem a néni miatt, de M.-nek jól esne.

Tegnap mégis nehéz volt elindulnom, egyrészt mert valami okos, más időpontra emlékezett mint amit apu mondott, és én már idegeskedtem az miatt, esetleg nem is jókor megyek.

Aztán nővérem elejtett egy megjegyzést, hogy talán M. nem is kívánja hogy ott legyünk.

Én meg megijedtem. Mi lesz ha tolakodásnak tűnik a jelenlétem? Vagy úgy tűnik csak megjátszom magam?

Ráadásul az utolsó pillanatban érkeztem, mert az üzletet zárni kellett.

Lezajlott a temetés, én szépen kivártam a soromat, és odamentem M.-hez, mert a napokban még nem találkoztunk, és szerettem volna részvétet kívánni neki. És ahogy odaléptem hozzá, és megsimogattam a hátát, miközben beszéltem, és közben próbáltam a hülye bőgést visszatartani, mert nem bírom ha más sír előttem, mert akkor nekem is elered a könnyem, szóval akkor egyszer csak odabújt hozzám. És én csak álltam ott, megsimogattam, a feje a mellkasomon, és akkor egyszerre megint azt éreztem, hogy most nagyon kellett ez a pillanat, nagyon kellett az, hogy egy fejjel fölé tornyosuljak, mert most bennem találta meg azt a vigaszt, amire valahol, valamikor mindenki vágyik, hogy legyen valaki nagy és erős, egy icipicit odabújni…

És már nem lázadok az ellen, amit kaptam. Na jó néha. De tényleg csak egy icipicit 😀

Ez volt Barnaszemű kívánsága. Egy kirándulás a közös kedvenc helyünkre, lógás a suliból,  és egy pizza a legkedveltebb helyén.

Egy együtt nap. Velem.

Délelőtt nem indultunk túl korán, legyen ez a nap ráérős, sehova sem sietős. Amikor minden csak úgy jön magától.

Az idő egyszerűen lenyűgöző volt, mintha csak Barnaszemű szülinapjára készült volna. 🙂

A hely ahová kirándulni mentünk, nem éppen közeli, majdnem 100 km-t kell autózni hozzá, de szépségével, nyugalmával, különleges miliőjével mindig elvarázsol minket.

Kamaszom természetesen a hosszabb, de sokkal szebb, hegyen-völgyön utat választotta, ahogy tegnap már megjósoltam J.-nek.

Mi pedig ültünk a kocsiban, a nap ezerrel sütött, az autó halkan duruzsolt, a tavasz úgy tombolt odakint, hogy szinte érezni lehetett, Barnaszemű pedig beszélt és beszélt, és be nem állt a szája, a száz kilométeren keresztül.

A kis vágyai, a mindennapi dolgai, az élet nagy kérdései, J. és az összeköltözésünk, a változás hogy család leszünk, a múlt, és a jövő. Egy kamasz világmegváltó álmai.

Imádom. Imádom amiért 16 évesen még nem ciki egy anyával töltött szülinap, imádom ahogy beenged a gondolatai közé.

A humorát, a nagy nevetéseket, a bolondozásokat.

Azt, hogy azt mondta este, köszöni ezt a napot.

J. hazafelé hozott neki egy kis tortát, ( mert a nagyot azt megsütöttem már vasárnap, de el is tűnt rejtélyes körülmények között :)), tettünk rá egy tűzijátékot , és kapta a meglepit is J-től.

Jót mosolyogtunk rajta, mert ahogy J. hazajött, mondtam neki, hogy előbb vacsorázzunk meg, (Barnaszemű már behúzta a pizzát ), aztán jön a köszöntés. Kamaszom viszont nagyon várta, hogy J. köszöntse, úgyhogy vacsora közben kíváncsian sertepertélt a konyhában. Mi pedig fapofával falatoztunk. 🙂

Aztán kikészítettem a tortát, J. az ajándékot, és kihívtuk a konyhába.

Olyan édes volt, ahogy az öröm megjelent az arcán, és ahogy szokás szerint zavarában lógott a nyakamban. 🙂

Merthogy akkor is engem ölelget, ha tulajdonképpen J. az, aki örömöt szerez neki. 🙂  Csak azért 16 éves kamaszként nem egyszerű dolog az ilyen érzelemkimutatás.

Ahhoz már szégyenlős hogy csak úgy megölelgesse, viszont az öröm kifejezése nála az ölelés. Ezért engem ölelget ilyenkor 🙂

Én meg tűröm hogy agyonropogtassa a csontjaimat . 😀

Pontosan ilyen verőfényes napsütéssel indult a reggel.

Már tudtam, hogy bármi is fog történni aznap, egy biztos, estére anyuka leszek.

Még volt pár napom a 21. születésnapomig. A doki előző nap közölte, holnap indítjuk a szülést, kicsit túlhordott már, azonkívül lassan 4 kiló, talán jobb lenne neki idekint.

Azt hittem, nem fogok majd tudni aludni, de sikerült, a nővér ébresztett reggel, hogy itt az idő.

Felvittek a szülőszobára, doki jött valami zselés izével, és én elkezdtem furcsán érezni magam.

Fájt. Először csak kicsit, de aztán rám kötöttek egy csomó kütyüt, és minél kevesebb mocorgást parancsoltak. Jó vicc gondoltam, háton fekve, mikor sosem szoktam így feküdni.

Szerencsére hamar letelt a fél óra, aztán már elkezdhettem róni a megszámlálhatatlanul sok körömet. 8 lépés az ablakig, 8 lépés vissza.

Anyukám ott ült velem, az exem rohangált az udvar és a 2. emelet között mint a mérgezett egér, de én akkor már alig törődtem velük. Befelé figyeltem. Őrá. Jól van-e, megijedt? És küzdöttem a rám törő fájdalmakkal. 2 percenként jöttek, az elejétől fogva, néha nem is volt időm rákészülni.

Emlékszem a nagy üvegablakon át, egy benzinkútra láttam, és ahogy néztem a napsütésben gondtalanul jövő-menő embereket, arra gondoltam, nem is sejtik hogy nekem ez életem legnehezebb, de legfelejthetetlenebb napja.

Előző nap, hogy bátorságot öntsön belém, a doki megmutatta két indított szülés naplóját, mindkettő kora délutánra lezajlott már. (Mindössze azt a tényt hallgatta el, hogy mindkettő második szülés volt)

Én pedig akkor még naivan azt gondoltam, délutánra már túl leszek az egészen.

Azt jó előre megbeszéltük, ex nem jön be velem, teljesen ki volt kattanva már így is, hihetetlenül gyerekesen viselkedett, és még ekkor is kizárólag magával volt elfoglalva.

Anyu ugyan többször említette hogy ő bejönne velem, de én végtelenül szégyenlős vagyok, elriasztott a gondolat, hogy úgy lásson.

Aztán teltek az órák, elmúlt már a kora délután, lassan esteledett, és én még mindig róttam a köröket, tehetetlenül.

A doki tágított,ami pokolian fájt, de nem sokat segített, én pedig szépen oda jutottam, hogy az utolsó alkalommal nemes egyszerűséggel, lehülyéztem.

Én! Aki még gondolatban is csak ritkán mondok csúnyát bárkire.

Dokit azért annyira nem hatotta meg a dolog, valószínűleg sokkal cifrább dolgokhoz hozzá volt már szokva, de én mégis nagyon szégyelltem magam.

Aztán délután hat óra körül, egyszer csak jött a döntés. Irány a szülőágy.

És akkor anyukám még egyszer rám nézett, és feltette a kérdést: Bemenjek veled?

És abban a pillanatban egyszerre már letojtam a szégyenlősséget, letojtam hogy hogy fog látni, és kiszolgáltatott leszek, meg minden, kétségbeesetten kapaszkodtam a kezébe: Igen, gyere!

Nagyon féltem. És iszonyatosan megnyugtató volt, hogy ott lesz velem.

Innentől kezdve, néha kicsit homályosak az emlékeim, mert érzéstelenítő gázt kaptam, ami nem volt rossz, egyrészt letompította az erős fájdalmakat, és az időérzékem is becsapta. Az órák csak perceknek tűnek.

Arra emlékszem hogy anyu fogta a kezem, néha a fülembe súgta, hol tartunk. Emlékszem a doki néha szóval tarott, mérték a vérnyomásomat, aztán kaptam is egy bogyót, mert nagyon felszaladt.

Aztán egyszer csak itt volt az idő.

Barnaszemű elindult.

Én próbáltam azt csinálni amit a doki mondott, anya szorította a kezem, tartotta a lábamat, és egyszer csak a fülembe súgta: Kint van a feje, kicsikém!

Aztán már csak egyetlen nyomás, a hihetetlen érzés, ahogy éreztem, kicsusszan belőlem egy kis test, pár pillanat, és már tették is a hasamra őt.

Lila volt, rettenetesen gyűrött, a feje kicsit megnyomódva, a bőre felázva.

De még soha nem láttam nála gyönyörűbbet a világon.  ( És még 16 év után is potyognak a könnyeim írás közben )

Aztán elvitték, én elaludtam kicsit. Már majdnem éjfél volt.

Jött a beteghordó, a szobámba kerültem, kicsit szundítottam, de sokszor felébredtem, az élmény amit átéltem, a kimerültség, nem hagyott pihenni. És a vágy, hogy végre hozzák már, hogy a karomba foghassam végre. Hiszen még bódult voltam, fáradt, alig tudtam szemügyre venni, őbabaságát.

És egyszer csak, hajnaltájt, nyílt az ajtó, belépett a nővérke, két kisbabát tartva a kezében, és már nyújtotta is felém, a világ legeslegszebb szemű kisbabáját.

Óvatosan vettem magam mellé az ágyra, aztán csak néztük egymást.

És örökre egymásba szerettünk.

Isten éltessen te édes, nagy ló kisfiam! 🙂

Nézd el nekem kedves olvasó, a címben szereplő csúnya szót, de a történetnek, amit édes egyetlen Barnaszemű kamaszom összehozott tegnap,  egyszerűen nem lehetett más címet adni 🙂

Reggel szokás szerint útnak indítottam őket, előbb J.-t aztán kamaszt. Aztán kicsit böngészgettem még, kicsit molyolgattam, de azért 9-re csak leértem dolgozni. Mert néha lehet ilyet is 🙂

Szóval szépen belelendültem a munkába, épp a kiszállítandó cuccokat pakoltam össze, amikor nyílik az ajtó, és megjelenik az ajtóban egyetlen magzatom. 10 óra. Hm.

Nézek rá, mind aki az égből pottyant, kérdezem mi történt, közben ezer egy gondolat suhan át az agyamon.

-Történt egy kis baleset-kezdi mondandóját, én pedig ijedten nézek rá.

-Telibe talált egy galamb- néz rám a gyönyörű barna szemeivel, és már mutatja is a táskáját, meg a kabátját, ami tökéletesen le van…..tojva. Amúgy alapos galamb módjára. Bár a mennyiséget tekintve akár sas is lehetne az illető, nem csoda ha Barnaszemű inkább hazafelé vette az irányt. Miután fagyoskodott fél órát a buszmegállóban, mert a kabátot azt azonnal levette.

Az épp ott tartózkodó vevő szeme gyanúsan csillogott, és bevallom, az én szám széle is erősen kezdett rángatózni.

-Ok kicsim, gyere be, letakarítalak, keresünk másik kabátot, de most mi lesz, én már leigazoltam a 3 napot, honnan lesz igazolás?-dilemmáztam.

– Hát elmegyek orvoshoz!- javasolta Barnaszemű.

Ránézem, tele energiával és életkedvvel, az életben el nem hiszik róla, hogy beteg.

-És mit mondasz neki kisfiam? Hogy lesz*rt a madár?- csúszott ki a számon.

Ez volt az a pont, ahol a vevő végképp kiesett az objektív szemlélő szerepéből, és fülig szaladt a szája. Na jó, nekem is 🙂

Végül azért sikerült némi segítséggel rendezni a dolgokat, és a romok eltüntetése után, már a jó oldalát néztük a dolognak.

Jöhetett ugyanis velem kiszállítani, amit mindig is nagyon szeretett.

Ilyenkor be nem áll a szája a kocsiban, mesél, véleményt formál, és én nagyon szeretem ezeket a pillanatokat. És persze segít cipekedni is, ami szintén nem jön rosszul, bevallom.

Ahogy elmentünk apukám háza előtt, láttuk hogy kint szerel az udvaron valami szuper masinát. Tudom hogy Barnaszemű másik nagy kedvence ezek a közös szerelések, ezért felajánlottam neki, kiteszem őt ha akarja.

De azért olyan jól esett amikor azt mondta, imád velem jönni, és majd ha végeztünk, akkor vigyem be őt apuhoz.

Szóval végül is jó kis napunk lett a madárkaki révén, mindenesetre kiszállítás közben megálltam a posta előtt, a kezébe nyomtam 500 forintot, hogy most rögtön vegyen egy lottót. Biztos ami biztos 😀

És este maikor J.nek meséltem a dolgokat, eszembe jutott egy másik történet is, amit szintén Barnaszemű produkált, és akkor azért már nagyon nehéz volt a nevetést abbahagyni.

Mert ráadásul a kisfiam már kora kiskorában hihetetlenül tisztaságmániás volt, gondosan tanulmányozta az ételek lejárati idejét, sosem kellett figyelmeztetni a kézmosásra, nagyon tudott vigyázni magára.

Történt hogy kb 10 évesen anyu kisállat kiállításra vitte, ahol a kezébe adtak egy kis krokodilt, amiről fénykép is készült.

Robogott haza, mutatja a fényképet, én lelkendezem, hogy hű, meg há, meg deszuper, mire megszólalt:

-Jah. A köcsög. Belehugyozott a kezembe.

És savanyú fejjel vonult a fürdőbe, kezet mosni. Szappannal, tusfürdővel, samponnal, domesztosszal.

Én viszont a mai napig nem állom meg nevetés nélkül, ha eszembe jut, milyen képet vágott.

Csúnya anya. 😀

Lassan fél hónapja a nagy elhatározásnak, jöhet a baba. Persze még kicsit később, de a kezdő lépést megtettem, nem kezdtem újra a tablettát.

Ennek első folyamodványa az lett, hogy az én bababőröm hirtelen kamaszbőrré változott. Pattanásaim kéjes elégtétellel vették tudomásul, hogy nincs többé hormon, ( csak gyönyörű bőr….volt 🙂 ), és megkezdték évek óta elnyomott virágzásukat.

Konkrétan hármat számoltam reggel, de ez folyamatosan változik, én meg gondolkodom rajta, elmenjek-e a gyógyszertárba “Tini tonik”-ot vásárolni 🙂

Néha hozzájön még kicsi szédelgés is, meg némi hányinger, de ez titok, mert J. meg Barnaszemű gyanakodva figyelnek ama múltkori nem bírok lábra állni mutatványom után, én meg feleslegesen nem akarom őket ijesztgetni. Legalább ráedzek a terhesség kezdeti hónapjaira.

A legszembetűnőbb mégis a mindennapjaimban eszközölt változások.

Igazán nem akarom J.-t életét felforgatni, legalábbis amíg nem muszáj, de már így is nagy szemekkel néz néha, mert baba még csak a vágyainkban létezik, de én már “meghülyültem”

Először is szeretnék leadni pár kilót, mert a jelenlegi súlyomra rászedni a terhesség alatt, nem csak nem lenne esztétikus, de a kicsinek sem tenne jót.

Éppen ezért amikor este J. még pótvacsit rendez, én megszállottan rágom az almát mellette, és próbálok nem egyfolytában a sült hús zsírjával megkent kenyerére fókuszálni 🙂

Bejelentkeztem mammográfiára is, mert időben eszembe jutott, hogy oda nem ajánlott állapotosan menni, és évekkel ezelőtt találtak egy undok csomót, amiről akkor kiderült hogy szerencsére ártalmatlan, de időnként ellenőriztetni kell. 2 éve nem voltam…

Vérvételre is megyek.

Gyógyteám is van ám, szív és érrendszer erősítős, meg méhizomzat erősítős.

És most már nem is írok többet, mert ha ne adj isten ezt egyszer a nővérem elolvassa, ( mint teljesen őszinte kritikusom 🙂 ) olyan letolást fogok tőle kapni, hogy azt az életben nem teszem zsebre.

Mert váltig állítottam, nem és nem, én aztán fikarcnyit se fogok változni azzal, hogy bővül a család . 😀

Annyira imádom Barnaszeműt, meg az ő kis kamasz dolgait, hogy nap mint nap szeretek bele totálisan 🙂

Nem tagadom, az ő léte, a kis lelke, a dolgai, az élete a legfontosabb lökőerő az felé, hogy újra megpróbáljam én ezt az anyukadolgot.

Vasárnap közös tanulás volt, mint lassan 10 éve mindig. Természetesen ilyenkor mesél, mi volt a suliban, mi történt a héten, mit mondott ez meg az a tanár.

A történethez tudni kell, Barnaszemű 10 kilós táskával jár suliba, az égvilágon mindent visz magával, a kalapácstól át a fékbovdenig, mindent.

És hogy pár hete valamelyik egyház volt bent a sulijukba, ahol apró kis Bibliákat osztogattak a gyerekeknek. Barnaszemű elfogadta, aztán azt mondta, hagyjam bent neki a kis oldalzsebben, mert szívesen beleolvasgat amikor várnia kell valahol.

Történt hogy húsvét apropóján, angol órán a feltámadás volt a téma. Valamiről vitatkoztak, mi a hiteles sztori, Barnaszemű kotorászott a táskájában, mire a padszomszédja megszólalt:

-Lesz*pom magam ha most előveszel egy Bibliát!

Barnaszemű pedig vigyorogva kihúzta a táskájából.

Az osztály fetrengett a röhögéstől . 😀

Imádom 😀

És imádom azt is,hogy elmeséli, hogy minden nap megölelget, hogy nagy kamasz létére úgy bújik mint kiskorában.

Most hogy lassan újra belevágok, napról napra bújnak elő az emlékek, és milyen is az anya agy, csak és kizárólag a jóra tud emlékezni.

Igen valahol ott az emlék, a nemalvások, a kis hisztik, a sorozatos betegségek emléke, a félelemé amikor probléma volt, hogy vajon jól kezelem-e a dolgokat, de ezek valahogy most eltörpülnek azok mellett ami szép volt, és ami szép.

A kis kétfogas mosoly, az első szavak, a kis lököttke óvodás, egy anyák napja, egy nyomi szaloncukor, amit a zsebében hurcolt egész nap, mert az óvodában kapták, de ő nem szerette a zseléset, azt viszont tudta hogy én igen, és hazahozta nekem.

A rajz, “Amikor az anyukám az iskolába kísért első nap”, és ahogy beléptem a terembe, és ránéztem a falra, ahol a rajzok voltak, azonnal tudtam melyik az övé, mert akkorára rajzolt, hogy alig fértem a rajzlapra 🙂

Amikor az apja elment, és egy este visszajött, visszakérni a jegygyűrűmet, és a kis komolyka, másnap azt kérdezte a nagynénémtől, hogy milyen munkával kereshetne ő sok pénzt, mert ő gyűrűt szeretne venni anyának. ( Még alig múlt 3 éves )

A karácsony, amikor már hetek óta nézegetett egy nagyon drága lego autót, amiben igazi kis motor volt, nyitható volt az ajtaja, de ami akkor a fél fizetésembe került. Aztán megbeszéltem a családdal, segítsen be mindenki, vegyük meg együtt, az én részem is adjuk neki, ha kell. És amikor megkapta, és hajnal 3-ig raktam neki össze, akkor másnap azt mondta nekem: Anya most már biztos hogy van Jézuska! Tudom hogy neked nem volt ennyi pénzed, de ő elhozta nekem! 🙂

Az hogy soha egyetlen egyszer nem követelőzött semmiért, tudta hogy mennyiből élünk, tudta hogy amit lehet megveszek neki, hogy ő az első, de persze voltak határok, hiszen egy fizetésből nem volt könnyű mindenre szakítani.

Ezer és egy történetet őrizgetek róla a szívemben, és ennél szebb dolog soha nem történhet az emberrel. Ez tuti 😀

Anyukának lenni 🙂

Jövőre lesz 20 éves a jogosítványom.

Ez nálam nem csak azt jelenti, hogy levizsgáztam, és van egy szép színes műanyag kártyám, hanem sok sok kilométer utat is jelent, amit az évek alatt belerakosgattam különböző autók kilométerórájába. 🙂

( Jéééé közben kisütött a nap, azta, hűűű, ezek szerint létezik még 🙂 )

Szóval 20 évem alatt még soha, egyetlen egyszer sem szondáztattak meg a rend őrei 🙂

Pedig jártunk anno éjszaka szórakozni, úton voltam szilveszterkor, húsvétkor, soha semmi.

Tegnap ahogy a másodállásom ügyeiben kajtattam, egyszer csak kisétált elém az útra egy fiatalka rendőr, mellette egy hasonlóan fiatalka kislány állt.

Fülig mosoly ment, mint mindig, nem nagyon szoktam parázni, mert a szénám általában rendben van, meg ha nem is, izé..egy párszor  azért sikerült kimosolyognom, meg szempillarebegtetnem kisebb kihágásokat, amire Barnaszemű mindig vigyorogva mondta: “Anya a szemeid már megint kihúztak a csávából” 🙂 Persze ez szigorúan csak férfinemű egyedeknél jött össze. Még jó hogy az állomány túlnyomó többsége, oda tartozik 🙂

Szóval nem szoktam ráizgulni a dologra.

Kislányka viszont elővette a szondáztató izét, hogy akkor megfújnám-e. Persze vigyorogtam tovább, ha megmondja hogy kell, mert hogy még soha…

Megfújtam, illetve leheltem, rámosolygott, további jó utat kívánt, feltekertem az ablakot, és abban a pillanatban beugrott, reggeli után bekaptam egy sütit, a nővérem által küldöttből, ami tetején az aszalt szilva rumba volt áztatva.

Még jó hogy megálltam egy darabnál, és nem ettem meg a fél tányérral.

Életem első szondáztatása után magyarázkodhattam volna, hogy de csak a rumos szilva kéremszépen….:)

Este J.vel a megismerkedésünkről, meg az első randinkról beszélgettünk.

Ami nem volt piskóta, leginkább a Száguldás a Duna parton címet érdemelné ki a sztori. 🙂

Mert az úgy volt ám, hogy mi egy társkeresőn ismerkedtünk meg, a neten.

Én viszont meglehetősen zárkózott egyén voltam, és mindent megtettem hogy elmarjam magam mellől.

Jól sikerült, nem? 😀

Az okot majd egyszer megírom talán, a lényeg, hogy valaki kicsit becsapott, kicsit elbánt velem, és én megfogadtam, hogy akkor itt most kész, befejeztem.

A társkeresőn sem párt keresni voltam fent, hanem, nem fogod kitalálni…..blogot vezettem.

Se kép, se infó nem volt rólam az adatlapomon, így nem is igazán voltak jelentkezők. Aki meg mégis, azt finoman lekoptattam.

Aztán jött J. és kaptam tőle pár sort, ismerkedjünk címszóval.

Megnéztem az adatlapját, egy kedves arc, semmi extra kép, se menő autó, nyaralós laza vagyok fotó, ház meg medence a háttérben, semmi ilyen. A bemutatkozás se “dobd el a bugyit tőlem” stílusú, egyszerű, de kedves.

Szóval éreztem, ez a férfi komolyan keres, ez a férfi még csak most kezdte, nem szabadna elutasítanom, mert talán azonnal elveszem a kedvét az egésztől.

Válaszoltam.

Hozzá kell tennem, az esélytelenek teljes nyugalmával, mert arra gondoltam, itt ez a férfi, helyes, egyedülálló, Budapesti, értelmes, van munkája, és komoly kapcsolatot keres. Ezt a férfit órák alatt le fogják vadászni élelmesebb nőtársaim 🙂

Levelezni kezdtünk, de én még mindig arra számítottam, napok alatt el fog tűnni az éterben, én semmi konkrétat nem ígértem, lesz más, talpraesettebb, aki nem sokat lacafacázik.

Közben levelek jöttek mentek, egyre fontosabb lett nekem, és bárhogy is próbáltam finoman eltántorítani, maradt.

Találkozzunk, állt az egyik levélben, én meg halálra rémültem. Kellett ez neked teeeeee.

Találkozzunk írtam kedvesen, és megadtam egy dátumot……csekély 1 hónappal későbbre. ( Na azt hiszem nem látom többet, gondoltam, egy fenét fog velem ennyit nyavalyogni)

Maradt 🙂

Bár nem örült túlságosan.

A napok teltek, levelek jöttek mentek tovább, már telefonon is beszéltünk, és végül sikerült lealkudnia 1 hetet is.

Jött a randi.

Megbeszéltük, találkozunk a Duna parton, én kocsival, ő busszal, én innen, ő onnan.

Beparáztam.

Emlékszem, ültem a kocsiban, remegett a lábam, és arra gondoltam, hazamegyek. Félek. Nagyon.

Csak azért nem tettem, mert anyukám arra tanított, az adott szavunkat soha nem szegjük meg, és  én megígértem, hogy ott leszek. És nem akartam a “nem megyek el a randira” nők közé tartozni.

Jött a perc, a szívem dobogott kb ezerrel, mi lesz ha nem ismerem fel, kép alapján?

De ott volt, jött, mosolygott, én meg halál zavarban, rá se mertem nézni, csak motyogtam.

Kb mint egy óvodás.

-Nézz már rám!

-Nem!

És néztem a cipőmet tovább.

🙂

Aztán “sétálni” indultunk, közben beszélgetni, de rólam tudni kell, ha ideges vagyok , felpörgök. Gyorsabban beszélek, gyorsabbak a mozdulataim. Vagyis kb 10 perc alatt végigszáguldottuk az egész sétányt 🙂 Én vágtattam, ő meg próbált lépést tartani velem 🙂

Aztán, és azt a mozdulatot sosem fogom elfelejteni, megfogta a kezemet, a könyökömet a hóna alá szorította finoman, és ezzel mintegy átvette az irányítást a lépteim, a testem felett. Szép lassan befejeztem a vágtázást, hozzá lassultak a lépteim. És már rá is mosolyogtam.

Megszelídített. Mint a kis herceg, az ő rókáját.

A folytatás?

Hiszen olvastátok már 🙂

Mindig ez van. Készülünk egész héten a hosszú hétvégére, várjuk a közösen tölthető napokat, és mire észbe kapunk már vége is az egésznek.

Mert nekünk még olyan kis élmény minden ilyen “családos” ünnep.

A péntek az úgy kezdődött, hogy J. nem tudott bemenni dolgozni, a hó miatt. Elindult szegénykém, de negyed óra múlva felhívott, hogy 5 km-re jutott, inkább hazajön, és később bemegy. Na ja, ember tervez, főnök meg végez, és cirkuszol, ami miatt én kiestem a jómodoromból, és válogatott szép “szólásokat” kerestem össze, a szigorúan titkos, ilyesfajta helyzetekre tartogatott szótáramból.

Soha egyetlen reggel el nem késett, elindult mínusz 20 fokban, hóban, csúszós úton.

Erre egyetlen egy alkalommal képtelen elfogadni hogy NEM megy.

Na nem baj, végül is beért, igaz hogy több kilométeren keresztül a katasztrófavédelem terepjárója húzta, de Szinténjé legalább elégedett lehetett.

És akkor se tudta ám elrontani az érzést, hogy péntek volt, és három együtt töltött, családos nap várt ránk. 🙂

Délutánra a hó is elolvadt, így beautóztunk J. elé, és bevásároltunk mindent a főzéshez.

Ez nekem most nem ment annyira jól, mert nyűgös voltam, és idegesítettek az emberek, de J. és Barnaszemű vette a vészesen lefelé görbülő szájamszéléből, hogy kedvenc nőnemű egyedük totál alkalmatlan a melóra, és besegítettek.

Úgyhogy végül túléltük a sonka-sütemény alapanyag-tojás-csokitojás-italok beszerzésének sokkját. 🙂

Aztán jött a szombat, és nekem már megint meg kellett állapítanom, hogy nem mindig hátrány az, ha egy férfi legalább egy kis időt él egyedül.

J. sokkal jobban érzi, tudja, hogy amit sok férfi csak “mi az a kis házimunka” ként lerendez, az azért nem olyan KIS meló.

Neki természetes az, hogy segít, hogy együtt megcsináljuk amit arra a napra terveztem, és utána együtt pihenünk délután.

Jó, lehet hogy ez csak nekem olyan különleges, és más családokban ezer éve így működik, de nekem két emlék ami beugrik ilyenkor.

Az egyik a házasságomé, amikor ex, a kanapén ülve, reggelit követelt, amire én már betöltöttem a mosógépet, elláttam egy két évest, odatettem az ebédet, és épp porszívóztam. Annyira ez nem kedves emlék.

Aztán jöttek az egyedül évek, amik alatt lassan megszoktam, hogy egyedül kell megoldanom, a hétvégén főzés-mosás -takarítást, lehetőleg úgy hogy még Barnaszeműre is jusson elegendő idő.

És ezt most nem azért írom le, hogy ó szegény, az a szörnyű házimunka meg minden, hanem azért, hogy érthető legyen, mennyire rá tudok csodálkozni nap mint nap, amikor azt látom, hogy elmosogat, hogy megfőz, hogy feltöröl.

És egyáltalán nem érzi úgy, hogy ő most nekem SEGÍT, hanem hogy együtt megcsináljuk ami szükséges.

Így aztán jó sok pihenés is belefért.

Hétfő reggel jó sokáig lustálkodtunk, és mivel ilyenkor az összebújás a lényeg……mesét néztünk.

Apám telefonált, fél tízkor:

– Szia, mit csináltok, felébresztettelek?

– Áááá nem, fel vagyunk már, csak lustálkodunk. Tv-t néztünk.

– Mit nézek?

– Izééé….mesét.

(Apám itt már vigyorog, nem látom, de érzem.)

– Milyen mesét?

– Hát a Babart!

Apámból itt már végképp kitört a nevetés 🙂

Jóóóó, tudom, cirka 30 évet visszafejlődtünk. Azt már nem is írom, hogy még J. a kávét készítette, (mert hétvégén B.-nek ágyba jár a reggeli kávé 🙂 ) átkapcsoltam a Barbi és a nemtudommire, de aztán már tényleg felkeltünk, becsszóra.

A hétfő egyébként a családról szólt, a tágabbról, itt voltak öcsiék a kicsikkel, meg nővéremék.

Szeretem ezeket a pillanatokat, mindenki beszélget mindenkivel, a gyerekek szaladgálnak, anyu kaja hegyeket készít.

Barnaszemű nagyon édes volt, elkezdett bírkózni a kicsikkel, volt, hogy mind a három rajta volt, nagyokat kacagtak, Barnaszemű pedig valami olyan édes szelídséggel kapkodta őket az ölébe, megcsiklandozni, hogy nagyon imádtam 🙂

Tudom hogy egy alkalomból még nem lehet nagy következtetéseket levonni, és nagyon más lesz majd az, amikor a nap 24 órájában itt lesz  velünk egy kisbaba, de én nagyon bízok benne, hogy Barnaszemű meg fogja találni majd benne a pozitívumot.

Kicsit félek néha, hogyan mennek majd a mindennapok, mennyi időm fog majd rá maradni, mennyire fogja majd magát mellőzöttnek érezni. Nem szeretném, ha úgy érezné majd, azzal hogy a kicsi megszületett, valamit is elveszített. Azt szeretném, ha azt érezné, jött valaki még, akivel igazi család lettünk, még valaki, akitől azt a szeretetet kapja, amit tőlem és J-től.

Azért most megyek, és miközben felébresztem, jól összepuszilgatom. 🙂

Azért egy dologra jó volt ám az én hétfői kinyúvadásom. Elkezdtem törni a fejemet rajta, kell-e nekem szednem tovább azt a dög tablettát…

Jó, köze nem volt sok a dologhoz, de elolvastam utána egy cikket, amiben a tabletta és trombózis összefüggéseit taglalják, és rá kellett jönnöm, hogy lazán hozom az összes kockázati tényezőt.

És egyébként is. 1 hónap és 37 leszek.

Mire felkészülünk, mire összejön, már vészesen 38 felé tartok majd, esetleg el is múlok, ami hozza azt is magával, hogy kamaszom viszont 17. J. pedig 46. Szegény gyerek, csupa aggastyánnal lesz körülvéve 🙂

És egyébként is. Legalább tizenéve várok arra, hogy végre újra anyuka lehessek.

És akkor egyszer csak kimondtam: Befejeztem a dolgot. Nem kezdem el pénteken. Jöjjön aminek jönnie kell. 🙂

A következő lépés természetesen az volt, illene beavatni a dologba az érintettet is. J.-t.

Hogy én milyen baromi nyúl voltam, te jó ég.

Pedig annó pár hónappal ezelőtt, amikor szóba került a dolog, azt mondta, akkor jön a baba amikor én szeretném.

Erre itt sompolyogtam 2 napja.

Kerestem az alkalmat, hogyhátizé…mit szólna ha.

Tegnap már végképp úgy döntöttem, sarkamra állok, mert hát lehetetlen amit művelek, J. nem az ördög, ráadásul nem is fog nagyon ellenkezni szerintem 🙂

Terveztem az agyamban hogy fogom elővezetni a témát, természetesen abszolute romantikusan, nyugodt körülmények között, összebújva.

Ahhha.

Ma reggel ültem a lecsukott wcn, J. meg a kád szélén, cigiztünk, és akkor kiböktem a dolgot. 🙂 🙂

Nesze neked romantika 🙂

Jóó, de ez az ő hibája is ám, mert este azt mondta, megnézi a híradót, én meg gondoltam utána má tényleg előveszem a témát, erre nem beszundított? De. Hát na.

Viszont a mosoly amit kaptam, az öröm ami a szemében csillogott, az azért erősen emelte az eset romantikus faktorát 🙂

Van egy kicsi közös titkunk.

Ami egyszer mindent megváltoztat majd. 🙂

Akaratomon kívül sikeresen  szívbajt hoztam a számomra két legfontosabbra.

És még csak fogalmam sincs, hogy hoztam össze.

Tegnap este kicsit nyúzott voltam, vasárnap színházban voltunk J.-vel, jó későn értünk haza, úgyhogy a reggel baromi gyorsan érkezett. Délelőtt rengeteg ügyintézés, aztán kocsiba vágtam magam, Barnaszeműnek fogadó órája volt.

Este pedig a tanulás, holnap matekdoga….

Barnaszemű réme, mert sajnos a matek az baromira nem megy.

Kucorogtunk az ágyán a kisasztal előtt, próbáltam visszaidézni a 20 éve tanultakat, kamaszom nagy szemekkel nézett rám, nekem meg a szívem szakadt meg, mert látom rajta, nem érti. Annyira szeretné. De nagyon küzdünk vele.

Aztán csengett a telefonom. Fel akartam állni hogy felvegyem…..és nem ment.

Valami bénító, szúró fájdalom az ágyékomban jobb oldalt. Nem bírtam lábra állni.

Jó, gondoltam, biztosan elzsibbadt, telefont behozta Barnaszemű.

Még befejeztük a feladatot, mozdultam volna….és kész. Úgy maradtam. Mindennemű mozdulatra jött az éles fájdalom.

Barnaszemű próbált felhúzni ülő helyzetbe, de feljajdultam a fájdalomtól, pedig nem jellemző rám a nyavalygás.

Kamaszom rohant szólni J.-nek, úgyhogy két perc múlva már két ijedt barna szempár meredt rám, én meg ott fetrengtem az ágyon, és képtelen voltam a lábamat megmozdítani.

Arról már hallottam, hogy van akinek beáll a dereka, egy rossz mozdulat, és úgy marad, na de a csípője, meg a combcsontja? Vagy valami ilyesmi. Már ahogy sikerült beazonosítani a problémát.

J. végül elkezdte végiggyúrni a lábamat, és lassan lassan már mozgásképes lettem. Mintha az összes izmom görcsbe ugrott volna, azt mondja.

Az érdekes az, hogy 1 óra múlva már kutya bajom sem volt, a fájdalom nyomtalanul elmúlt, de én kicsit szégyenlem magam, mert sikeresen a frászt hoztam mindkettőre.

Azért ilyet nem szoktam túl gyakran összehozni. Na nem is szeretnék. 🙂

Említettem hogy tegnap Barnaszemű iskolájában voltam, fogadó órán.

Egy némelyik tanár, kicsit kerek szemmel nézett rám, egyrészt  mert mint egy tanárnéni elmondta, mostanában nem nagyon divat a szülők körében fogadó órára látogatni, másrészt meg, Barnaszeművel nem igazán van probléma.

Tudod bevallom, ez az én kis titkos perverzióm.

Na ne nézz ilyen nagy szemekkel, elmondom az okát. 🙂

Barnaszemű az első perctől fogva eleven kis ördög volt, tele energiával, amihez valami hihetetlen erős igazságérzet, és öntudat párosult. Ráadásul az apukája pocsékul időzítve, pont akkor vette kalapját, mikor kb 2 hete járt óvodába.

Ez a tény pedig jó időre betette a kaput, mind a lelkivilágának, mind az óvodához fűződő viszonyának.

Utálta. Masszívan, 4 éven keresztül.

Minden évben megjártuk a nevelési tanácsadót, ahol lelkesen próbálták tudatosítani bennem, a gyerek PROBLÉMÁS.

A család is besegített, a kevésbé tapintatosak ( pl nagymamám) előszeretettel emlegettek holmi GÉNEKET, ( nem az enyémekre gondoltak 🙂  ), enyhén fojtogatás közeli állapotba hozva ezzel engem, mert nem és nem, nem voltam hajlandó engedni, hogy Barnaszeműt renegátnak minősítsék.

A testvéreimtől is kaptam pár szép emléket, amiért nem haragszom ugyan, de elfelejteni nem nagyon fogom.

A nővérem pl. kerek perec közölte, jobban odafigyelhetnék Barnaszemű fizikai erőnlétére, mert ha felnő nem sok választása lesz, mint a fizikai munka, és akkor hogyan fogja majd bírni, ha nincs állóképessége?

Á nem, nem hülyézte le, rosszul látod.

Az öcsém is elengedett pár hasonló kedves megnyilvánulást, amiért ismétlem nem haragszom, de azért anyaként nem esett túl jól az biztos.

Az osztálytárs anyukák is kicsit lenézően pislogtak rám, amikor szülői értekezleten rendre felmerült kamaszom neve, mint kis bajkeverő.

Aztán ahogy nőtt, szép lassan beért az a bizalom, amit én soha egy pillanatra sem vontam meg tőle, amiért szembe szálltam érte az egész világgal.

Egyre jobban ment a tanulás, egyre kevesebb lett a panasz, és mire oda kerültünk, világosan látszott, komoly esélye lehet  bekerülnie egy szakközépiskolába is, egy olyan szakra, ami talán a jövőt biztosítja.

Csont nélkül végigcsinálta.

Először is írt egy olyan felvételit, hogy még én is meglepődtem rajta, és tudom hogy csúnya dolog, de hatalmas elégtétellel nyugtáztam, hogy lazán ott vagyunk a sztárolt gyerekek mellett.

A felvételi sikerült, pontosan oda került ahová szeretett volna, és a mai napig imád ide járni, a tanárok szeretik, és semmi gond nincs vele.

Hát ezért járok én most, fogadó órára.

És nézd el nekem ha kicsit dicsekvőre sikerült ez a bejegyzés, de arról szól, aki nekem a legfontosabb a világon. És nem tudok elfogulatlanul írni róla. Hiszen anya vagyok. És ő a mindenem. 🙂