16 év után....Noooormális??

Eddig baromi szerencsés voltam én ezzel a kamasszal, kisvárosban élünk, és minden kis havert, sőt haver szülőt ismertem, ráadásul Barnaszeműt is mindenki ismerte, szem előtt volt a szentem, ha tetszett, ha nem. Egyébként sem volt soha csavargós gyerek, szeret itthon lenni, és jól elvolt, hétvégeken meg elomolyolt a műhelyben apunál.

Valahol azért sejtettem ám, hogy azért nem lesz ez mindig így, 16 éves, és lassan jön a kor, amikor minden azonnal meg kell élni, mert ha nem, hát örökre lemarad a világ legjobb dolgairól. Ismerős? Ismerős hát 😀 Te is ilyen voltál, én is, és szinte minden kamasz. Csak később, sokkal később jövünk rá, hogy a legjobb évek kicsit később kezdődnek majd 🙂

Szóval jött az óhaj, vasárnap roncsderbi lesz, és menne, de már szombat délután, és sátoroznak meg minden…..

Én mindig azt mondtam, attól hogy egyedül nevelem (neveltem ugye 12 évig ) nem leszek magához láncolós anyuka.

Na jah, csak éppen mondani sokkal könnyebb, mint nem félteni.

Mert féltem. Piszkosaljasmód.

De. Világosan érzem, és tudom, azért mert féltem, nem szeghetem szárnyát, gyáva mód.

Azt hiszem ez az anyukák sorsa. Félteni, rettegni, Istenhez fohászkodni, vigyázz rá….

Ennél többet nem tehetünk. Mert repülni akar. És mire észbe kapsz, már odafönt száll, néha még leinteget, néha még odabújik egy kicsit, de repül. A saját útján.

Napok óta tépelődtem. Engedjem? Ne engedjem?

Hiszen az egyik kis barátja házánál vernek sátrat a kertben, azért ott lesznek szülők is, sőt egy nagymama is, ha jól tudom. A srácok jó gyerekek, gépfanatikus mind, inkább szerelnek egész nap, mint hülyeségeken járna az eszük.

Istenem mekkora nagy szó volt kamaszként, egy ilyen “buliban” részt venni, kicsit önállónak lenni, “élni”.

De azért 5-6 kamaszgyerek tud ám hülyeségeket művelni alaposan, ha azt érzi végre szárnyakat kapott.

Mikorra épp meggyőztem magam, hogy 16 évesen már belefér ennyi, akkora pont jött egy olyan szülő, aki biztosított arról, ő ugyan semmi körülmények között nem engedné el, ennyi idősen.

Köszi .

Közben naponta rágom Barnaszemű fülét, hogy ugye viszel hálózsákot, meg telefonálsz este és reggel, meg délután, meg istenbizony nem iszol csak egy sört, ( azt nem kérem, hogy eleve azt ígérje, nem fog inni egy kortyot sem, hiszen ha már engedem, ne kakukktojásként engedjem), meg nem állsz oda a roncsderbin ahová kicsúszhat egy autó…..

J. nem nagyon szól bele a döntésembe, a véleményét persze elmondja, de sosem befolyásol se erre, se arra.

Azt viszont szerintem már nálam is jobban tudja, hogy egy tiszta zizi asszonykája lesz a hétvégén, aki látszólag nyugodtan tesz- vesz majd, meg alszik, közben meg belül szétaggódja a fejét. Csak úgy csendesen. De alaposan.

A végső szót, az én drága apukám mondta ki.

Nem ismerek nála féltőbb embert, a kamasz korunkat konkrétan szerintem végigrettegte, de a mai napig is végtelenül hálás vagyok neki azért, hogy pl a jogosítvány megszerzése után, a kezembe adta a családi autót, szombat estékre. ( Előtt pedig csörgette az órát hajnali fél 3-kor, és pontban 3 órakor megjelent a kissé álmos feje a disco ajtajában, hogy hazaszállítson minket. Merthogy sose üljünk idegen autóba. 🙂 ) Szóval megkaptam az autót, korlát nélkül, csak annyit kérdezett, merre indulunk, és az az egy volt a kikötés, soha nem ihatsz egyetlen korty alkoholt sem. És bár majd minden szabályt megszegtem amit csak lehetett, ezt az egyet sosem. Mert akkora szabadságot adott az az autó, amit már nem volt érdemes megkockáztatni egy pohár italért.

Szóval apu azt dörmögte, hogy hát végül is 16 éves, csak hagy menjen , és megkeresi ő azt a hálózsákot.

És ha apukám azt mondja, akkor az úgy van jól. 😀

Hát engedem. Mehetsz kisfiam. Aztán majd gyere, tedd a fejed az ölembe, mint szoktad, és mesélj. Hogy érezzem, azért te még anya kicsi fia is leszel egy ideig.

😀

Ugye neked is vannak, olyan pillanatok? Amikor csak úgy állsz, (vagy ülsz, vagy fekszel) csendesen, és nézel, és mégis, egy perc alatt szépen a lelkedbe rajzolódik minden kis részlet, hogy elraktározhasd, és elővehesd  újra, ínségesebb időkben.

Mert tegnap csak ültem az autóban, és ők ketten, apu meg Barnaszemű csak álltak egymás mellett, és kisfiúsan vigyorgott mind a kettő, és olyan egyformák voltak, és annyira imádtam abban a percben mindkettőt, hogy legszívesebben megállítottam volna az időt, hogy még, még egy kicsit hagy élvezhessem a pillanatot.

Ilyenkor nagyon szeretem a sorsot, hogy alig 21 évesen megszültem kamaszt, mert mostanában sokat érzem az, a szüleimnek kell egy majdnem felnőtt unoka.

Ahogy nagyon remélem azt is, a sors ad még nekünk elég időt ahhoz, hogy láthassák felnőni azt is majd, aki még csak a gondolataimban létezik.

Annyira szerettem tegnap apukámat abban a percben, ( persze, mindig és minden pillanatban, főleg mert én iszonyatosan de nagyon apás kislány vagyok 😀 ) hogy legszívesebben azonnal összepuszilgattam volna a fejét.

És eszembe jutott egy régi történet, ami talán megalapozta szüntelen szerelemem apukám felé.

Elég korán, alig 3 évesen már nem kellett pelenkát adni rám éjszaka, felkeltem és kimentem magamtól. Eleinte. Aztán eltelt 2-3 hónap, és én egyik napról a másikra, bepisiltem éjjel. Rendszeresen.

Apu megorrolta hogy gond lehet, elővette kettes számú lánygyermekét, miért is nem hajlandó kimenni éjszaka.

Mert farkasok jönnek elő a wc tartályból!- hangzott a felettébb komoly érv.

Ami mellett nem volt helye kétkedésnek.

Apu akkor levonult a műhelyébe, és este egy csodálatos szerkezettel állított haza.

Valódi varázsbotot hozott rettegő magzatának.

A csodás botot ha megszorítottam, egy apró kis fény gyúlt a végén, garantáltan azonnal eltüntetve mindennemű farkast, aki csak előmerészkedik.

Hónapokig jártam ki aztán megnyugodva éjjel, a bot társaságában wc-re, ami az ágyam mellé volt támasztva, és ha elfogott a félsz, csak megszorítottam, és biztonságban éreztem magam.

És így lett egy egyszerű bodzavesszőből, néminemű vezeték, egy ceruzaelem, és egy kis égő társaságában, a szeretet erejével, egy igazi varázslat.

Telemarketing. Mindenki ismeri a szót, és szerintem a legtöbbünknek a háta enyhén viszketni kezd a szó hallatán. Sokszor töröm a fejem rajta, vajon milyen szintű pozitív rátával dolgozhatnak az erre hivatottak, és vajon hány hívásból, mennyi lesz igazán jövedelmező. Azt kell gondolnom, hogy több mint amennyit én elsőre gondolnék, hiszen akkor nem virágozna eme kereskedelmi mód.

Viszont ismerőseim körében kb egy ember sincsen, aki valaha valamit is rendelt/kért/meglátogatott volna.

De lehet csak én lakom/élek rossz helyen, közegben.

Azt nem mondom, hogy én a büdös életben sosem vállalnék ilyen munkát, mert az élet igenis hozhat olyan helyzetet, amikor még ez is jobb mint a semmi, viszont nem hinném hogy valaki is úgy indul neki az útnak, hogy igen, én telemarketinges szeretnék lenni.

Már eleve ez a dolog is viszolygást kelt bennem, hogy VALAKIK kihasználják azt, hogy egy csomó embernek nincs munkája, és belekényszerítik őket olyan szituk tömkelegébe, amikor nem éppen ő a szíve csücske az éppen telefonon felhívottaknak.

Bár lehet csak én reagálom túl, másnak ez csak egyszerűen munka, semmi faxni, ha elküld a hívott fél az anyámba, lerázom magamról mint kutya a vizet.

Évekkel ezelőtt, amikor divatba jött ez a telefonon felhívogatós forma, persze az elején én is türelmesen végighallgattam a mondandóját, majd udvariasan megköszöntem a dolgot, és nemet mondtam. Aztán az is előfordult, hogy el tudtak csalni különféle bemutatókra, ahol végigücsörögtem x órát, szintén nem vásárolva semmit, hiszen sosem voltam úgy eleresztve anyagilag, hogy ne számított volna x ezer forint.

Aztán lassan meguntam a dolgot.

Az én szűkösre szabott időmet rabolja, az én életembe tolakodik bele, ha akarom, ha nem. És én NEM akarom.

Attól kezdve már a bemutatkozáskor rövidre zártam a témát, udvariasan közöltem, ez engem nem érdekel, és slusszpassz.

Később viszont ez is kezdett unalmassá válni, és akkor szép, nem szép…..de elkezdtem baromkodni.

Ha itthon hívtak, én sosem voltam én, hanem a takarítónőtől, a babysitterig mindenki. Én éppen külföldön/nászúton/börtönben ( na jó ott nem, csak viccelek 😀 ) tartózkodtam.

Tegnap délután a csúcsforgalom közepén megszólalt a mobilom, az amit csak J. ismer, mert tőle kaptam a kártyát, és csak ő ismeri a számot is.

(Egyértelművé téve, hogy a mobilszolgáltató kiadja az ügyfél adatait, hiszen ez a telefonszám sehol nincs beregisztrálva, és mindig őt keresik rajta, mivel ő vásárolta anno, de akkor nekem adta, én viszont ezt a számot nem használom, kizárólag azért van, hogy ő keressen rajta)

Megörültem neki, hogy ő hív, de csalódottságomra, egy ismeretlen női hang kezdett mondókájába, a szokásos módon, de legalább neki eszébe jutott, hogy megkérdezze, alkalmas-e az időpont.

Alkalmatlanabb időpontot, nehezebb lett volna találnia, így elköszönt, hogy később hív.

Szerencsére eddig még nem jutottam eszébe 🙂

A legpofátlanabbra viszont akkor vettem a figurát, amikor egy tel.szám megcsörgette a mobilomat, de kb 10 másodpercig. Bizonyára sokan ismeritek a sztorit, megcsörget, azonban még mielőtt fel tudnád venni, bontja is a vonalat, hívd vissza te.

Nem szeretem elkapkodni a dolgokat, beütöttem a neten a google-be a kérdéses telefonszámot, és máris olvashattam a történeteket, hogy mikor visszahívod, még jól megpróbálnak rád is sózni valamit.

Ezek után félóránként küldtem nekik visszahívós sms-t, kb. 10 darabot, de sajnos azóta se hívtak többet 😀

Az elmúlt héten számtalan gondolat cikázott a fejemben, amit talán ide vethetnék bejegyzés gyanánt, de az a tíz perc, fél óra, az valahogy nem akart összejönni sehogyan sem.

Én pedig péntekre már fürdőben bőgést produkáltam a folyamatos rohanástól. És rémülten gondoltam számtalanszor arra, vajon hogy a jó büdös francba fogom én ezt egy kisbaba mellett végigcsinálni?

Ugyanakkor lelkem rendezettebb fele, valahogy azt súgja, talán pont ez lenne a baba küldetése. Hogy egy kicsit ráfékezzek már. Hogy megtanuljam végre kigazolni az igazán fontos dolgokat, hogy megtanuljak végre NEM-et mondani.

Mert az baromira nem megy még.

Lassan véglegesen kiürül a hormon a szervezetemből azt hiszem. És ennek a kezdeti pattanásosságon kívül egyéb tünetei is kezdenek világosan előbújni.

Mind pozitív, mint negatív irányba. Csak hogy meg legyen az egyensúly.  🙂

Pozitívként kell értékelnem, ( bár erről J.-t is meg kellene kérdezni 🙂 )  egyes 18 éven felüli tevékenységek iránti megnövekedett érdeklődésemet, nem mintha ezzel bármikor probléma lett volna, de vannak napok amikor J. -nek konkrétan vége van. 😀

Ehhez még hozzátenném hogy nem tudok nem számolgatni persze, hogy az a bizonyos 14. nap, ami nálam persze nem tuti, merthogy soha nem volt két egyforma ciklusom, a 23 naptól, a 46 ig, minden időpontot tudok produkálni.

De azé persze ott motoszkál. Mivel azonban J.-t nem szeretném stresszelni holmi ” na most aztán vágd ki a rezet szivi” hozzáállással, ezért fondorlatos módon megkörnyékezem. 🙂

És tudom hogy baromi csalódott leszek ha még várnunk kell pár hónapot. Pedig hát ez lesz a természetes.

A másik fele, hogy hormonjaim végre kedvükre tobzódhatnak annyi hónap “elnyomás” után. Teszik is ezt roppant alapos módon, hol hülye picsogós állapotba ringatva eddig  viszonylag kiegyensúlyozott gazdájukat, hogy aztán a következő percben valódi házisárkányként robbanjon fel, egyenlőre csak önmagában, de erősen félő, hogy ez heteken belül változhat.

Végül is jól elvagyunk. A testem meg én.

És akkor még hozzátenném, hogy lassan kezd beérni a kenyér, sütemény, és egyéb hizlaló dolgok korlátozásának gyümölcse, elindult lefelé a mérleg nyelve.

Hurrá. Még jó hogy mire komoly eredménye lenne, addigra már reményeim szerint senki nem fogja látni rajtam 🙂

És persze azért megvannak még a régi jó parák is természetesen.

A : mi van ha nem jön össze? A :  hogy fogok tudni figyelni a 16 évesre? És a :  minden rendben lesz majd?

Szóval felkavartam magamnak az állóvizet rendesen.

Most viszont a legfontosabb kérdés, mégiscsak az : Vajon seggberúgnak-e odalent, amiért jól elkésem ma reggel? 😀

Kiválogattam pár képet a 81-ből, amit vasárnap a Vácrátóti botanikus kertben fotóztam össze. 🙂 ( Gyerekkoromban szigorúan evangélikus kertnek hívtam, mert annak van értelme. Na de botanikus??? :D) Remélem benneteket is úgy feltölt napsütéssel, vidámsággal, szépséggel ahogy bennünket elvarázsolt.

Írtam már róla, hogy néha nem egyszerű az élet, ha az ember jó pár centit és kilót átlagon túl lógva létezik ezen a világon.

Általában a megszokott kis környezetemben jól érzem magam, úgy érzem szeretnek, és J. szerelme simogat nap mint nap, mint egy kis  pihe puha tollseprő. 🙂

De idegenek között, főleg ha sok ember van, nagyon visszahúzódó tudok lenni, félek attól, mit látnak bennem, félek hogy csak a “túlméreteket” látják.

Tegnap is így volt ez, de aztán valaki , valaki mondott nekem két szót, két kedves szót, és ettől kiderült a világ.

“Királynői termet” . Csak ennyi volt. Egy kedves mosoly, egy tiszta szív amit a szemében láttam, és nekem annyit adott ez a két szó, hogy ezt az embert örökre a szívembe zártam.

És erről a kis történetről, eszembe jutott egy régi, pár évvel azelőtti eset, amikor egy nénike pár kedves mondattal egy életre szóló emléket adott nekem.

Lassan 4 éve lesz, hogy egy májusi szombat éjjel, valaki egy 3 éves kapcsolat végére, egyetlen sms-sel tett pontot.

Nagyon fájt, váratlanul is ért, és nem vártam volna a szakítás ilyen gyáva és lelketlen módját.

Az okot sem volt hajlandó elárulni, kaptam a szokásos közhelyeket, “nem a te hibád” meg “jobb ez így mindkettőnknek”, hát egy fenét.

Én pedig jó női szokáshoz híven, a sok sok álmatlan éjszakán keresztül, száz meg egy teóriát gyártottam, vajon mi történhetett.

Ezek közül persze előkelő helyen szerepelt, a “ronda vagyok” című kesergés.

Azon a napon, ez az érzés elég erősen elhatalmasodott. Nyár volt, nagy meleg, én egész nap autóban ültem, a testem nyirkos volt az egész napos loholástól, a hajam csapzottan lapult, az arcom fénylett, és fáradtnak éreztem magam nagyon.

Kínlódásnak éreztem a napi teendőket, legszívesebben elbújtam volna a világ elől.

Még beugrottam egy boltba bevásárolni a vacsorára valót.

Már a bevásárlókocsiból pakoltam kifelé, amikor hozzám lépett egy nénike.

-Fiatalasszony, mondhatok valamit?-szólított meg, és én fáradtan bólintottam.

Maga, olyan gyönyörű!- nézett rám.

-Magának olyan gyönyörű idomai vannak!

-Nem azért mintha nő párti lennék, -hunyorgott rám huncutul-de ez az igazság!

Csak álltam némán, és nem jutottam szóhoz.

Aztán megsimogattam a nénike vállát.

-Köszönöm. Csak ennyit tudtam mondani.

És mire az autóhoz értem, már potyogtak a könnyeim.

Nem tudom őt akkor mi vezette abban, hogy  odalépjen és megszólítson engem. De örökre hálás leszek neki azért,  amit akkor értem tett, és ezt a történetet soha de soha nem felejtem el. És akárhányszor eszembe jut, gondolatban újra megsimogatom a nénikét.

Mert kellenek az ilyen történetek. Néha nagyon, nagyon.

Írtam már, hogy öcsémnek 5 évvel ezelőtt remekül sikerült a családbővítés, egyszerre lettek nagycsalád. Hármasikreket hozott a gólya 🙂

Sógornőm tegnap felhívott, nagynéni jöhetne, éjszakára is, mert öcsi valahol külföldön, neki pedig halaszthatatlan ügyben utaznia kellene.

Persze, nagynéni megy, nem nagy dolog, sokszor voltam már velük.

Szeretem is ezeket az órákat, napokat, hiszen egy kicsit újra “kisgyerekes” lehetek. 🙂

Még nem voltak 1 évesek amikor már nálam aludtak, hol a két csaj, hol pedig Levente.

Mókásak voltak ezek a napok, újra cumisüveget melegíteni, babakocsit cipelni, fürdetni, altatni, nagyokat játszani.

Amikor már épp tudtak pár szót beszélni, és a szüleik elutaztak, itt hagyva nekem egy nagy bőröndöt, tele ruhákkal. Na igen, Levi ruháival még csak, csak boldogultam, na de honnan tudjam, a sok csajos cucc közül, melyik, kié??

Erre azt találtam ki, hogy reggel szépen odavonultunk a bőröndhöz, és én felmutattam a különböző ruhadarabokat, ők meg megmondták az éppen kié. Ja. Első nap. Mert hogy másnap már elbohóckodták, és össze vissza kamuztak 🙂 A kis disznófülűek 🙂

Aztán szilveszterkor is tök jó volt, mert szánkózni mentünk, de hamar megunták a hóban bóklászást, ezért a lányok felültek a szánkóra, de csak anyuval együtt voltak hajlandóak, Levi viszont nem akart szánkóra ülni, őt vegyem fel, úgyhogy egyik kézzel húztam a szánkót, ( anyu plusz két kétéves) másik kezemben cipeltem Leventét. Nos ezek után nagynéni kidőlt mint a postamaci, velük együtt 8 órakor, és összes emlékem annyi az éjfélről, hogy felébredtem a tűzijátékra, rápillantottam az alvó gyerekekre, aztán fordultam egyet, és szunya tovább 🙂

Az az igazság, hogy  nagyon jó gyerekek, kiegyensúlyozott, vidám kis csapat az övék.

Persze azért mindenki vérmérsékletének megfelelően. 🙂

Mert még a kis tündérlány szelíden tűrte a mandulakivétel megpróbáltatásait, csak némán pityeregve, amikor épp nagyon fájt az a torkocska, addig szélvész kisasszony nemes egyszerűséggel összekarmolta az egyik orvost, a másikat meg megharapta, amikor műteni készültek 😀 De pont ezért imádnivalóak. Az egyik a kis szelíd babaságáért, a másik az állandó tűzért ami benne ég, a harmadik a nagy komoly szemeiért, és a kis cérna hangjáért. 🙂

Szóval ma este újra edzünk egy kicsit J-vel, milyen is az élet kisgyerekesként.

Ma van az a nap, amikor 37 évvel ezelőtt, megkezdtem földi pályafutásomat. Nem, én nem megszülettem, én a világra robbantam. Legalábbis anyukám szerint 🙂

Történt, hogy ezen a tavaszi napon, anyukám érezte, kettes számú magzata úgy döntött, itt az idő a világra jönni.

Apu bepakolta őket, égszínkék wartburgunkba, irány a kórház.

Fiút vártak.

Akkoriban nem létezett még ultrahang, és egyéb tudományos okosságok, a doki 40 év tapasztalatára alapozva, teljesen fellelkesítette drága apukámat: Másodikra itt lesz a várva várt fiú!

A történet innen kezdve, két fontos szereplő szemszögéből:

Anyukám verziója:

Bekísérték a szülőszobára, a szülésznő megkezdte a felkészülést, ellátta anyukámat a szükséges tanácsokkal, miközben a doki teljes nyugalommal meccset nézett a kistévén a szülőszoba sarkában.

Anyu kényelmesen felfeküdt az ágyra, szülésznő odalépett ahová szükséges, és rémült arccal felkiáltott: Doktor úr, jön a baba!

És akkor, a drága doktor úr, kimondta az a mondatot, amit még nem nagyon hallottak az ódon falak a szülőszobán:

Tartsa vissza anyuka!

Anyám csúnyán nézett a dokira, mégis hogy a jó büdös francba tegye, nem annak kellene most jönni, hogy nyomjon? Vagy ilyenek?

B.  aki akkor még nem volt B. csak egy kisbaba,  azonban nem sok gondolkodási időt hagyott a szereplőknek, nemes egyszerűséggel kibújt. Azaz kirobbant 🙂

Doki pedig minden bemosakodás, előkészület nélkül ugrott oda, még épp időben, hogy a sietős kis rendbontó a kezébe csusszanjon.

Aki elégedetten nézett körül ezen a világon. Születés? Kipipálva. Megcsináltam, na. Most mi következik?

Apukám verziója:

Ahogy odaértek a kórházba, felkísérte anyut a szülőszobára, majd visszafordult a kocsihoz, a csomagokért.

Mire visszaért, alig telt el 5 perc, már nyílt is az ajtó, rajta pedig kilépett, egy lehajtott fejű doktorbácsi.

Hááááát Pista…..-kezdte mondandóját, mire apukám azonnal megvilágosodva vágta rá: Lány!

Doki szégyenlősen bólintott, és apukám kezdte megemészteni a történetet, ismét lánnyal bővült a család.

🙂

De mivel B. rettenetesen nagyon szerette az apukáját, azért a későbbi időkben mindent megtett annak érdekében hogy annyira azért ne hiányozzon egy fiú. ( Konkrétan égetnivalóan rossz tudott lenni, de ezt már jól elfelejtették az évek alatt. Szerencsére 🙂 )

Végül azért két évvel később a fiú is összejött, de akkor már apukám teljesen érthető módon, csak akkor hitte el a dolgot, mikor a saját szemével meggyőződött a bizonyítékról 🙂

Szóval ez születésem teljesen hiteles története. És biztos lehetsz benne, hogy minden úgy történt, ahogy írva vagyon. Hiszen én is ott voltam ám 😀

Ma van J. születésnapja. 46 éves a drágám. Holnap pedig én töltöm a 37.-et.

Jó volt tegnap, ünnepeltünk, elmentünk ebédelni hármasban, egy hangulatos kis étterembe.

De azért délután, amikor beültünk egy kerthelyiségbe, egy ünneplős italra, már csak kettesben, akkor felmerült egy kérdés, ami sokat foglakoztatott engem is, és mit kiderült, az ő fejében is megfordult.

Vajon ennyi idősen, nem felelőtlen dolog-e gyereket vállalni?

Hiszen könnyű utána számolni, J. még akkor  is  minimum 67 éves lesz, mikor a babánk 20, ha rekord idő alatt összehozzuk a babaprojektet.

Pont annyi mint most az apukám.

Én pedig 58.  Csak egy kicsit fiatalabb mint az anyukám…

Mondjuk ők talán inkább pozitív példaként működhetnek, mert apu lazán 10 évet letagadhat, és mivel Barnaszeműnek nem volt apukája, apu a mai napig sokat pótol ebből. Kiskorától kezdve fürdette, dajkálta, vitte magával mindenhová. Neki köszönhetem hogy csak délig volt óvodás, mert pár hét nyűglődés után, ( Barnaszemű nem aludt délben, és a másfél óra alvásidőt, végig mocorogta, a dadusnéni  meg ott ült mellette egy kisszéken és csitította, nem volt jó senkinek sem), szóval akkor apu egyszerűen maga mellé vette, elment érte délben, és Baraneszemű elszötymörgött mellette a műhelyében.

Minden pénteken nála aludt évekig.

Anyu pedig vasárnap délután vitte magával, általában mindig kirándultak egyet.

Vagyis sokat foglalkoztak vele, és nem éreztem úgy hogy fizikailag terhet jelentett volna egy kis energiabomba kezelése 🙂

De.

Vajon nekünk is lesz ennyi energiánk? És napi 24 órában?

Én remélem, bízom hogy igen. De az biztos, legyen x év még amit mellette tölthetünk, ez sajnos mégis sokkal kevesebb lesz, mint ami pl Barnaszeműnek jutott majd.

Felelőtlenség talán? Olvastam már ilyen negatív véleményt.

De. Tudom mennyire jó apa lenne J. És azt hiszem én sem csináltam rosszul. Ez a baba szerető családba, gondoskodó, meleg, odaadó szeretetbe csöppen majd.

Hosszú évek sóvárgó vágyakozása ölthet benne testet. Várná valaki, aki még nem ismeri az érzést, de évek óta vágyik rá, és valaki aki már tudja milyen, és újból szeretné átélni a csodát.

Annyira régen vártunk már erre, hogy nem tudunk nemet mondani rá.

De igen, azért ott az a bujkáló kis gondolat, de jó lett volna ha kicsit hamarabb találkozunk.

Ha tudunk éveket együtt élni, kicsit hármasban, ha megvan a nagyobb otthon, ha ráérünk még.

De nekünk már nincs időnk.

Azért  én nem félek.

Tudom, hogy együtt megcsináljuk. Talán még életemben nem bíztam ennyire senkiben. És felelőtlenség, vagy sem, én igenis akarom hogy érezze  az érzést, szülőnek lenni. Azt a mindent megváltoztatós, sírós-nevetős, kétségbeesős, tanácstalankodós, szívdobogós, hihetetlenül büszkélkedős, végtelenül, feltétel nélkül szeretőst.

Olvasom itt a neten, hogy vészesen fogy a magyar, nem születnek gyerekek, és kitolódik az első baba vállalásának ideje is.

Egy legsötétebb statisztika szerint 3050-re, akár el is fogyhat a magyar.

És bár nagyon remélem, hogy nemsokára mi egy fővel pozitív irányba fogjuk tolni a statisztikát, azt kell hogy mondjam, tökéletesen értem az okokat.

Lehet itt rizsázni a sok válás, meg karrier meg ilyen hülyeségek mellett, de a legfontosabb ok, amiért nem születnek meg a kisbabák, az a PÉNZ, így nagy betűvel.

Múlt héten ahogy sétálgattunk J.-vel, láttunk egy pici eladó házat, kis kerttel.

A levegőben lóg nálunk a valamerre tovább lépni, mert jelenleg két szobában élünk, és már kisbaba nélkül is kezdjük vészesen telelakni a keretet.

Kíváncsiságból megnézegettem a lakáshiteleket a neten, mondjuk nekünk kb 5 millió forint kellene a nagyobb lakáshoz.

Bakker, 20 érted húsz évre, havi negyvenezer….

És ez “csak” 5 millió.

Mit tegyen az  fiatal, akit otthon egy fillérrel nem tudnak támogatni? 10 milliónál ez már 80 ezer ft, havi költség.

Ezt kikalkulálni még két fizetésből se nagyon lehet, nem hogy még babát vállalni, mert valljuk be őszintén ,azért mindenki szeretné a legjobbat adni, annak a legfontosabbnak. És nem kell kétszázezres babakocsi, meg százezres kiságy, de akkor is, mire megkészít mindent az ember, elköltötte már , jó pár hónap tartalékát.

És persze nagyon jó lenne otthon maradni azzal a picivel, amíg lehet. De ha kiesik egy fizetés, az általában alaposan megnyirbálja a családi költségvetést.

Nincs ez jól így.

Kicsit úgy érzem, aki mégis belevág, amolyan kamikáze harcot vív. Érzelmek kontra tények harca. És attól függ egy új élet sorsa, kinél merre billen a mérleg nyelve….