16 év után....Noooormális??

Tegnap a víz és csatorna építés finiseként, a villamos kábelt is befektettük a földbe, ma már lehet betemetni, úgyhogy léptünk egy nagyot, a felújítási projektben.

Apukám földkábelt javasolt J.-nek, mert : Az a biztos, annak nem esik baja, nem rágja szét semmi…

J. végül maradt, a műanyag csőbe húzott nemtudommilyen kábelnél, amit órákon keresztül gyömöszöltünk mindenhová.

Azért rákérdeztem én erre a földkábel dologra, nem mintha értenék hozzá, de azé legyek már képben.

J. magyaráz, hogy ez így is tök jó lesz, és biztonságos, később cserélhető is, és igazándiból: Mégis mi rágna szét egy villamos kábelt a föld alatt?

-Hát a drótféreg! -vágtam rá.

-Tudod. A DRÓTféreg. Már a nevében is benne van! DRÓT-FÉREG.

J. csak nézett rám, résnyire nyitott szemekkel….

Szerintem arra gondolt, milyen nagyszerű, hogy hamarosan ilyen tájékozott, és komoly tudományos ismeretekkel rendelkező nőt vehet feleségül. 😀 😀 😀

Avagy kamasznak szüksége van rád. Nagyon.

Barnaszeműnek kemény napjai voltak, kedden motoros vizsga, szerdán autós. Igazi felnőtt leszek feladatok.

Természetesen ahogy közeledett a két nap, úgy ment egyre rosszabbul a gyakorlás, főleg az autós, és Barnaszemű bizonytalansága, nőttön nőtt, mert ő még nincs kellő élettapasztalattal megáldva, hogy tudja jól, ez azért nagyon így szokott lenni…

És minél zűrzavarosabbá válik a kis világ körülötte, annál jobban kapaszkodik belém, annál nagyobb szüksége van rám.

Sajnos ahogy ez lenni szokott, a mindennapok ezt elég nehezen szokták tolerálni, ilyenkor cseppet sem kevesebb se a munka, se az elintézni való, úgyhogy igencsak kell logisztikázni, hogy sehol se essen csorba.

Ilyenkor persze a képzeletbeli asztalra csapok, és minden mást azonnal lesöprök az asztalról, szüksége van rám, és punktum, felőlem a világ összedőlhet, de anya ott lesz, és kész.

Úgyhogy kedden hajnalban indulás, árút hozni sajnos muszáj, de előtte kis levél az asztalára, indulj el kicsim, mire itt lesz az idő, ott leszek.

És végigrohantam a napot, legalább hatszor fohászkodtam az úton, hogy csak most ne legyen trafi, cipekedtem, intézkedtem, ittam egy forró csokit ebéd helyett, de 2 kor, amikor indult, ott voltam….

Sikerült 🙂

Szerdán a helyzet még rosszabb, teljes reménytelenség, meg fogok bukni….

Anya reggelről tehát lelket önt, közben már megint kapkod, mert lenne egy kiszállítás, de fél 9 kor vizsga. Aaanya ugye ott leszel?

Anya fél hétre már bepakol 130 kg-t, hétkor már úton van, negyed 9 kor pedig fékez az oktatópálya előtt, háta mögött már 150 km-rel, de ott van, egy intés, itt vagyok kicsim, minden ok.

Közben a szívem majd meg szakad, mert halál sápadt, idegesen sétálgat a kocsi mellett, és minden rezdülését, tudom, érzem, ismerem.

Ő nem lát belőlem mást, csak az autót, szemben a bejárattal. Néha erre néz…Itt vagyok.

Majdnem bőgök már, de közben mondogatom magamnak, fejezd már be, nem a világ egy vizsga, nyugi már, nézd a melletted lévő kocsiban is az a nő, szép nyugodtan eszi a szendvicsét, csak te drámázol itt, kisanyám.

Elindulnak, dobog a szívem ezerrel, de már nyugodtabb vagyok, menni fog, olyan ügyes gyerek, mennie kell, nézem az órát, figyelem az autókat, ne, még ne ő legyen, még csak 5…10..15 perc.

40 perc eltelt már, jönnek, kiszáll a vizsgabiztos, kiszáll az oktató, Barnaszemű…arcán nem látok semmit, mi lesz mááár?

És jön, és kapkodja a lábát, lezöttyen mellém az ülésre, és kifúj: Sikerült!

Csak azért nem bőgök (már megint) mert nem akarom megijeszteni, és olyan de olyan boldog vagyok, vigyorog ezerrel, felszabadultan, és már én is, és tudtam hogy megcsinálja, anyjafia és kész. 😀

A legtöbb szülő egyébként tök lazán és természetesen veszi ezeket a dolgokat.

Na én kicsit sem 😀

Tegnap szabadságon voltam, (véééégre, végre, végree) tehát szerda este könnyelműen nem mosogattam már el, gondoltam, majd másnap délelőtt nyugisan megteszem.

Maradt hát néninemű edényzet a pulton, ráadásul kamaszra rájött a “talán most már kicsit rendet kéne tenni a szobámba” érzés, és a szobájában tartózkodó poharakat, és tányérokat szépen mellékupacolta.

Aztán áll a konyhaajtóban, vigyorog kis gonoszul, és megszólal:

Anya le kellene fényképezni a konyhát, és feltenni a facebookra, hogy lakás eladó!

Néztem rá nagy csúnyán, de aztán hamar megtaláltam a megoldást:

Inkább a szobáddal kellene kezdeni kisfiam!

A szabadság egyébként nagyon jó volt, végre annyit molyoltam egész nap, amennyit akartam. Befejeztem vége a kis polcot a kamrába, kidecoupagoltam, és lelakkoztam.

Kicsit  gyomlálgattam, pakolásztam, és egy pár régi képkeretnek is sikerült új belsőt álmodnom.

( Apropó képkeret: Mondtam J.nek , ha összeházasodunk, olyan esküvői képet szeretnék, hogy ő áll, és néz nagy komolyan, én meg ülök mellette, és nézek fel rá nagy áhitatosan…mint amilyen képeket nagyanyáink idején készítettek 😀 Természetesen fekete-fehérben, és majd kirakjuk a nappalink falára. J. szelíden rábólintott, mint B. újabb agyament hülyeségére 🙂 )

A kerti munka viszont meglepő módon gyógyhatással bír rozoga hátamnak, úgyhogy megállapítottam, többet kellene szabadságon lennem, már csak egészségügyi szempontból is. 😀

Új műfajt honosítottam meg pár hete az életemben, nevezetesen a kocsiban bőgés műfaját.

Hetek óta, ha kocsiba ülök, ( egyelőre még szerencsére csak egyedül) és kicsit is hosszabb időt töltök vezetéssel, garantált a pityergés.

Tegnap kétszer is összejött 🙂

Jó, valahol sejtem én, hogy azért, mert mostanában egész egyszerűen csak vezetés közben van az pár perc, amikor lehetőségem van kicsit magamba nézni, gondolkodni, csak úgy szabadon, tudod, nem a teendőkről, meg a ház körüli dolgokról, meg hogy mit ne felejtsek el, hanem csak úgy, magamról, az érzéseimről.

Az az igazság, hogy bár rettenetesen örülök a házunknak, és naponta álmodozom arról, hogyan fogjuk majd megcsinálni, és berendezi, hogy igazi otthon legyen, azért eddig sem volt az a kifejezett uncsi életünk, és most még a felújítással is haladni kellene.

Közben itt van Barnaszemű aki kamaszsága teljében van, és bár a világ legédesebb, legkiegyensúlyozottabb kamasza, de nagyon oda is kell figyelni rá, hogy ez így is maradjon.

Próbálok persze szerető, odafigyelő, és lehetőleg nem unalmas társa lenni J.-nek, ez mellett vezetni a két háztartást, és a munkámat is maximálisan csinálni, mint eddig.

De néha úgy érzem, ez mind szép és jó, csak szépen lassan a sorok között elveszek ÉN, én a csaj, a nő, az ember.

Na ez most a megoldásra váró történet.

Jaj egyébként a bőgés az nálam nem gáz, mert általában inkább a meghatottságtól, az “elönt egy érzés” történtétől szoktam pityeregni.

Mert tegnap is, jövök a bevásárlásból, és egyszer csak elém fordul Barnaszemű, aki most tanul motorozni, és egy sikeres rutin vizsga után, épp a jövő heti forgalmi vizsgára gyakorol.

És olyan édes, helyes, gyönyörűségesen felnőtt volt azon a motoron, és a kis komoly feje ahogy odaintett, és istenem hogy elszaladt a sok év, mert tegnap még itt szuszogott az ölemben reggel, mert velem aludt…

És ömlöttek a könnyeim, mert a világ legjobb érzése anyukának lenni, átélni vele nap mint nap ezeket az élményeket, hiszen a lelked egy pici darabja az benne van, és te is nevetsz, ha nevet, sírsz ha bántják, félted, óvod, és szereted, és részese vagy az ilyen pillanatoknak.

Azt persze elfelejtettem, hogy tankolnom kell, úgyhogy mire kiértem a benzinkúthoz, szétbőgtem a sminkemet, úgyhogy igazán csodás látvány lehettem. De hát ez legyen a legkevesebb 🙂

Szombaton délután a mi kis kertvárosi létünk, első alkalommal mutatta meg, (bár félek tőle, nem utoljára) a sötétebbik oldalát.

Barnaszemű egész nap a fűnyírót bütykölt, amit használtan vettünk nemrégen. Benzinmotorost választottunk, egyrészt mert sokkal  praktikusabb (nak tűnt), nem kell a több méter kábelt rakosgatni, főleg hogy egyelőre még ki van belezve a ház vezetékügyileg, másrészt meg nem szívesen hagynám a kamaszt az elektromossal füvet nyírni, mert ezer rémképet vizionálok rögvest, holmi átvágott kábeleket követő áramütésről.

Kamasz rettentő lelkesen fogott a fűnyírásba, kb 5 egész percig, amikor is megjelent a szomszéd, és enyhén morcos hangnemben, (konkrétan: kiabált) közölte, hogy az ő anyja beteg, azonnal fejezzük be, mert hangos…

Ok, ő volt itt előbb, egyébként is mindhárman békés természettel megáldottak vagyunk, és tényleg úgy indultunk neki a házunk lett projektnek, hogy minél zökkenőmentesebben illeszkedjünk be, a régebben ott lakók közé.

Úgyhogy kedvesen mondtam neki, hogy ok, bocsánat ha zavartunk, abba is hagyjuk, de tessék akkor megmondani mikor lenne alkalmas..

És ekkor jött a döbbenet, ugyanis közölte, hogy semikor.

EZZEL a fűnyíróval, többet ne merjünk füvet nyírni, mert hangos.

Na bassz.

Pislogtunk egymásra döbbenten, J. feje kezdett átmenni lilába, úgyhogy muszáj voltam eltávolítani a kerítés közeléből, mert féltem, hogy a jószomszédi viszonyt egy jobb egyenessel kezdi, de még a garázsból is kihallatszott, ahogy morog.

Erre szomszéd meg visszajön, hogy azért nem kellene megharagudni, mert ő nem akar haragot.

Hát jófej, de tényleg, most mi a francot akar végülis?

Vegyünk egy másik fűnyírót harmincezerért, úgyse tudjuk hová tenni mostanában a pénzünket?

Vegyünk esetleg egy bárányt, aki lelegeli a füvet? ( Igaz akkor a virágaimnak is annyi, mert nem hiszem hogy azokat hanyagolná 🙂 de hát istenem, fő a békesség)

Esetleg hagyjuk meg megint megnőni a füvet, olyan szép emberesre, mint amikor nekikezdtünk?

A legszebb az egészben, hogy pont a szomszéd anyukája volt az, aki sürgette, hogy pucoljuk ki a kerítés mellől a gazt, mert ha tönkre teszi a kerítést, nekik nincs pénzük megcsináltatni…

Ezek után, gondolom úgy szeretné, ha kisollóval nyírnám végig…

Egyelőre nem tudom mit csináljunk. Tudom, hogy sz*arhatnánk az egészre, mert mi jogon tiltja ő meg nekünk hogy a SAJÁT kertünkben mit csinálunk, és mikor, de annyira szeretném / szerettem volna elkerülni valami hülye háborúskodás kezdetét, hogy tanácstalan vagyok.

Ugyanakkor valahol meg felháborít, hogy valakiben annyi tolerancia nincsen, hogy bazdki 2 hetente negyed órára, kibírom azt a zúgást, legfeljebb addig becsukom az ablakot. ( Hozzátenném, a felénk néző falon a kamra és fürdőszoba ablak van, a többi 90 fokkal arrébb.) Szerintem egy beteg emberben is kellene maradni ennyi türelemnek, főleg ha azt nézzük, hogy valahol talán nekik is érdekük, hogy ne tökig érő gaz vigyorogjon rájuk a szomszédból.

Valamit ki kell majd okoskodni, mert a fű az nő. És ez az egy a biztos 😀

Szerdán egész nap lótifuti volt, ráadásul jó sok teendővel, amit az időjárás is megspékelt ezzel a baromira mindenki szereti fülledt, párás, nyamvadék idővel.

Estére már kb 13 megfürödtem a saját levemben, úgyhogy arra jutottam, a 14. most már a zuhany lesz.

A gázmelegítő viszont nem így gondolta, mert hiába adtam rá nagy elánnal a kakaót a csapra, egy kanyi meleg vizet se volt hajlandó cseppenteni.

Be se kapcsolt a kis genya.

Első körben válogatott szépeket vágtam a fejéhez, beígérve igazán szerényen és nőiesen némi irtózatos rúgást is, a mosógéppel egyetemben, aki szintén hetek óta vacakol. ( Lehet rájöttek, hogy őket NEM akarjuk átvinni a házba)

Aztán eszembe jutott hogy mégiscsak gyenge nő vagyok, meg minden, és van nekem életem oltalmazója, aki ugyan a gázmelegítőhöz nem ért, de szívesen nyújt lelki támaszt, és egyébként is tele a hócipőm mindennel, meg ménincs világbéke, úgyhogy sürgősen elpityeregtem magam.

A gázmelegítőt ez nem hatotta meg, először J.-t sem, mert nem hallotta, de aztán már odaadóan simogatta a buksimat.

Ez volt szerdán, csütörtökön még mindig változatlan volt a helyzet, és mivel a szerelő csak ma jön talán, az első verzió az volt, megyünk anyámhoz fürdeni.

Vacsora közben azonban már éreztem, nincs az az isten, hogy én még kidugjam az orrom a lakásból, úgyhogy javasoltam J.nek,  melegítsünk vizet. 🙂

A vacsorát tehát három bazinagy fazék társaságában költöttük el, amik vígan gőzölögtek a gáztűzhelyen.

Aztán mentek a kádba, vagyis a víz belőlük, némi hidegebbel együtt, majd mi is, először én, aztán J.

Annyira gyerekkori “nincs melegvíz, most hogy a jó büdös francba fürdetjük meg a három nyakig koszos kölköt” feelingje volt az estének, hogy bármilyen fáradt is voltam, végig nevettük az egészet.

Legközelebb jöhet a lavór 🙂

Facebook. Mindenki ismeri, van aki imádja, nyüzsög benne, van aki nagyritkán ránéz, van aki messziről elkerülni, mert nem szeretne a “nyájhoz” tartozni.

Nekem nem rég óta van, bár már régebben érlelődött bennem a gondolat, hogy jó lenne néha elnézelődni.

De valamikor még az iwiwes fénykorban, kicsit elrettentett a tény, hogy a munkám miatt, ( aki kereskedelemben dolgozik, kisvárosban, az tudja) 2 hét alatt, lett 400 ismerősöm, akiből én kb. 50-et jelöltem volna magam, és volt egy-kettő, aki az utcán találkozva, nem köszönt.

Végül maradtam a rövidített neves, 1 db fényképes, találati listát letiltós változatnál.

Azt hiszem sikeresen, mert még mindig csak kb 100 ismerősöm van.

Általában reggel szoktam böngészgetni, reggeli közben, amit ma reggel alaposan meg is bántam, sőt a hetek óta “érzett” gondolatok is pontosan megfogalmazódtak, kicsiny agyamban.

Történ ugyanis, hogy épp boldogan majszolom, a sajtos-tejfölös zsömimet, amikor is a képembe tolnak egy guszta fényképet egy férges szívet, úgy premier plánban.

Nincs semmi bajom a témával, és igen, jó, ha aki tart állatot értesül a problémáról, de könyörgöm, gondolkozzunk el már néha, hogy milyen képeket, történeteket osztunk meg az ismerőseinkkel.

Sajnos azt látom, hogy van egy csomó ember, aki ész nélkül megoszt mindent. Pedig egy adatlap tükör. Tükre az adott ember személyiségének.

Csakhogy sokszor egészen más a kép, mint amit az illető festeni szeretne magáról. Legalábbis számomra.

Engem kifejezetten felháborít, a “ha nem osztod meg, neked nincs szíved” kezdetű cumó, egy jó velős, ANYÁDAT! jókívánságot szokott belőlem kihozni.

Mert ha megosztom a cukimuki árva kiskutyát, de otthon 2 napig nem adok enni a sajátomnak, akkor én azért egy jószívű nőci vagyok ám, ugye?

Az Akik szeretik a gyermeküket / anyukájukat/ párjukat, maszlagok is enyhe szívremegést szoktak okozni nálam, mert ugye szintén előző történet, hogy ha bejelölöm, hogy igen, imádom egyetlen magzatom, de az életben meg inkább adok neki 200 Ft-ot, hogy vegyen má reggelit, és lehetőleg ne szóljon már hozzám még az Eszmeralda megy a TV-ben, akkor én azért egy szuper anya vagyok.

Kerekedik a szemem akkor is, amikor tudtommal szerető társsal rendelkező nők, ( akik egyébként legalább 220 képet raknak fel, életük  párjával) olyan idézeteket osztanak meg, amit még szingliként is szánalmasnak találtam.

Tudod ez a A pasik…blablabla tipúsú.

Még szebb a dolog, ha mindezt egy egyedülálló hölgy adatlapján találom, mert akkor mindig az ez első gondolatom, hogy vajon nem gondol-e arra az illető, hogy valamikor majd , a leendő párja, biztosan megnézi majd , mi az, ami udvarlása tárgyát foglalkoztatja, és ha férfi lennék, engem bizony hamar menekülésre késztetne, egy ilyen kliséket megosztogató jelölt, merthogy nőként talán ő sem igazán értékelné, ha a férfi jönne a “a nők ilyenek, meg olyanok” sztereotípiákkal.

Legalábbis én anno azonnal rövidre zártam mindenféle kommunikációt, az ilyen szinten általánosító figurákkal.

És akkor nem hagyhatom még ki, az időről időre felbukkanó jelenséget, amit én csak “üldözési mánia”-ként könyvelek.

Számomra értelmes, kedves, szimpatikus emberek okoznak rendre csalódást azzal, hogy kiírják az üzenő falukra, hogy elegük van abból hogy ezt-meg azt pletykálják, és mindenki bekaphatja.

Ilyenkor lesek mint a luki nyúl, mert egyrészt én soha senkiről nem hallottam még, az épp kiborulásra okot adó pletykát, másrészt meg erős a sejtésem néha, hogy az illető ezzel mindössze érdekesebbé igyekszik tenni, az amúgy elég eseménytelen idővonalát.

Bár lehet hogy tévedek, és csak engem hagynak ki rendre ezekből a pletykálkodásokból. 🙂

Tudom hogy csúnya dolog, de én jót tudok röhögni, egy meggebedek hogy bepózoljak típusú kép alatt lévő harmincnyolc, istennő vagy!-hozzászóláson is.

Nekem nem őszinte és kész.

Ugyanígy nem tudom értékelni a hatalmas életbölcsességeket sem, amiket rendre megosztanak velem reggelről, és ez így is lesz mindaddig, még valaki nem jelentkezik nálam, hogy igen, én egy reggel elolvastam egy ilyen “úgy élj” vagy “az életben a legfontosabb” típusú üzenetet, és attól a perctől kezdve megváltoztattam az életemet…

És ha már ilyen alaposan kiveséztem a negatív járulékait, talán itt az idő, hogy írjak kicsit arról, hogy miért szeretem.

Mert a családomnak van egy külön zárt csoportja, ahol jókat hülyülünk, előszedünk régi képeket.

Mert a nővéremmel és az öcsémmel itt üzengetünk egymásnak.

Mert bírom a fiam és a barátai ökörködéseit, jó olvasni, hogy fiatalok, életvidámak, és tele vannak élettel.

Mert van egy csomó olyan kép amit tiszta szívvel, őszinte örömmel lájkolok, amikor egy számomra kedves ember férjhez megy, valódi boldogsággal éli meg az anyaságot, vagy csak elkap egy számára fontos pillanatot.

Egyet viszont már most komolyan mantrázok magamnak minden nap:

Bármennyire is az én és J. közös gyermeke lesz a világon a legédesebb, és a legszebb csemete, ( ez csak természetes, hisz micsoda gének! 😀 ) nem fogok megosztani havi száznyolcvankettőt, amin épp mosolyog / eszik/ alszik / bilizik.

Különben is a nővérem azonnal kinyírna 🙂

Bár látszólag nyitott, és barátságos természetem van, és szerintem sokan gondolják úgy, hogy jól ismernek, a valóság az, hogy nagyon is jól őrzöm az életem történéseit.

Egész egyszerűen szeretem a dolgaimat magam megélni, átrágni, elraktározni. A rosszat, a jót egyaránt.

Azt azért nem gondolom, hogy rólam nem keringenek történetek közszájon, akár igazak, akár nem, de igazándiból ezzel nem szoktam foglalkozni, mert minek? Változtatni úgysem tudok rajta, aki pedig ismer, az el tudja dönteni, hogy igaz-e a sztori, vagy sem.

Szóval legyen az válás, kapcsolat, szakítás, napi gondok, az arcom ugyanaz marad, minden nap.

Azért most, hogy életem nagy álma, a csodaházikó valóra vált, kivételt teszek, és ha az alkalom úgy hozza, hát megosztom az ismerősökkel az örömömet. Félve, szégyenlősen, de nagyon boldogan.

És bevallom, végtelenül jól esnek, kicsit meglepnek,  alaposan meghatnak a reakciók.

Kivétel nélkül mindenki, akinek kis  zavart mosollyal elmesélem, hogy vettünk egy házat, olyan őszinte örömmel, valódi mosollyal az arcán néz vissza rám, hogy beleborzongok.

Hihetetlenül jól esik, na. Annyira, hogy a hülye nagy szívem, már megint alig fér el a 184 cm-ben.

Tegnap reggel, ahogy robogtam le a lépcsőn dolgozni, szomszéd néni jött szembe, és kedvesen kérdezte, hogy mikor költözünk.

Csak őszre,válaszoltam neki, ő pedig megpacskolta a karomat:

Örülök neki hogy lett házatok, örülök neki hogy ez történik veletek!- mondta.

Mondtam már hogy imádom a nénikéket? 🙂

Akkor most mondom 🙂

Legyen bár akármilyen zúzós, nyúzós, kifacsarós napom mostanában, ( és az elmúlt két hónapban sajnos rendre össze is jönnek ilyen napok, amit egész jól viselek, csak most már jó lenne legalább egy vasárnap, amikor még nincs tele a kis naptáram a következő hétre), van valami, ami pár perc alatt segít elfeledni a napi gondokat, ami feltölt, kikapcsol kicsit.

Ha hazaérek a munkából, vár még rám a főzés, és a háziasszonyi rutin, de aztán jön a pillanat, amikor felhúzom a rossz cipőt, amit Barnaszeműtől örököltem, ( egykor tornacipőként szolgált, de kinőtte) és irány az én meseházikóm, a kertemmel.

És ha hiszed, ha nem, amikor megállok a kocsival az ütött-kopott kerítés előtt, és becsukom magam mögött a nyikorgó kertkaput, akkor olyan hihetetlen béke, és nyugalom tölt el, hogy beleborzongok.

És ott vannak ők, imádatom tárgyai, mindennapi pici örömforrásaim, a virágaim.

Mindig is imádtam a virágokat, évről évre gondos tervezés előzte meg a tavaszt, mi is kerüljön a 4 ablakba kitett virágládába.

De most….tobzódom.

Tegnap kinyílt az első liliomom, elképesztően gyönyörű rózsaszín csoda, és már látszik, hogy a másik mellette, majdnem fekete lesz, sárga cirmokkal. ( Színkeveréket vettem, úgyhogy meglepi, melyik milyen színű lesz 🙂 )

Ilyenkor esténként végig járom, végig becézem mindet, a rózsákat, amiket még a nénitől örököltem, és most hálából, amiért kipucoltam őket az égig érő fűből, és levagdostam a több éves elszáradt hajtásokat, hatalmas, illatos virágokkal kényeztetnek el.

A liliomokat, amiket még akkor rendeltem, amikor fogalmam sem volt még arról, hogy nekem idén már kertem lesz, anyukám kertjébe akartam elültetni őket, és naponta vizsgálgattam, mekkorát nőttek az apró kis hajtások.

A muskátlik, amik már évek óta J. lakásában teleltek át, és akik anyunál voltak dajkaságban nyáron, de most végre, minden nap az enyémek. 🙂

A petúniák a virágtartóban, amit én építettem, sk. és mindenki megcsodál.

Az apró kis cserepes virágok, amik cserepeit napokon át festettem, tarkabarkára, és gondosan tervezgettem, hogy melyik színű cserépbe, milyen színű virág kerüljön.

A nem tudom a nevét gyönyörűségem, amit csak úgy megláttam, és megvettem, kicsit drága is volt, úgyhogy J. előtt nem nagyon témáztam róla, csak úgy “lett” ( 🙂 ), és még virág is alig volt rajta, de mára csupavirág csodaszépség lett belőle.

A hajnalkám, amit a vaterán rendeltem, és rettentő lelkesen igyekszik eltüntetni a ronda beton oszlopot a kertben.

A borostyánok amiket J. kis kertjéből hoztunk, és talán sikerült begyökereztetni, a diófa alá, szintén a randa kerítést eltakarási célzattal.

A kerti szegfűk, amiket szintén a vaterán rendeltem, és én magam palántáztam, rettentő lelkesen, ámde nulla tapasztalattal, ennek ellenére megmaradtak, és nemsokára virágozni is fognak már, a szőlőlugas alatt.

A kis  szintén nemtudommik a kapu előtt, amik magját ajándékba kaptam, de most már szééép nagy növénykék lettek, és azt hiszem lassan szintén virágozni kezdenek majd.

És a két angol muskátli, amit “jobb híján” vettem a fali tartóba, amit J.-nek természetesen, az első napokban fel kellett fúrnia, mert igaz hogy még nem lakunk ott, igaz hogy víz nem volt, wc nem működött, és égig ért a gaz, de hát B. fali virágtartóról álmodott, tehát B. megkapta a fali virágtartóját.

A két angol muskátli pedig meghódította B.-t, aki azóta el van ájulva a fergeteges virágözöntől, amit lenyomnak, és jövőre sokkal többet készül beszerezni belőlük. 🙂

A napocska virágom, ami nem adja ám ingyé a bőrét, illetve a virágait, mert csak hétvégén hajlandó mutatni magából valamit, mert ilyenkor mire felérek este, már összecsukódik, mert ha nincs nap, hát nem strapálja magát, túró B. fülébe, oszt kész. De azért szeretem a kis dögöt 🙂

A nyári konyha ablakában ( tök fura meg minden, hogy nekem NYÁRI KONYHÁM van basszus, néha olyan hihetetlen, azt képzelem álom csak az egész ) pedig fűszerkertet rendeztem be, egyelőre bazsalikom, menta, oregánó, és rozmaring van benne, de tervbe van még a snidling, és még valami más szerencsés játékos, lévén hogy még két üres kaspóm van.

Szóval mire mindezen gyönyörűségeket  meglocsolgatom, ( valódi kútvízzel, mert KUTAM is van  😀 ,és természetesen hordóból, állott vízzel, nem jéghideggel ) aztán aprólékosan végigkurkászom az összeset, addigra pont összegyűjtök egy jó adag boldogságot.

És ez az ami kell. 🙂

(Képeket is hozok hamarosan, csak tegnap elfelejtettem felvinni a fényképezőt, mert a liliom hetekig csak kellegette a nagy bimbóit, erre tegnap paff, egy nap alatt kivirágzott. Nem voltam felkészülve a pillanatra. 🙂 )