16 év után....Noooormális??

Mivel már egész jól sikerül elvetemülten komolytalannak lenni, nagy sóhajjal vettem tudomásul, hogy talán megmaradok 🙂

A helyzet az, hogy a csütörtöki MR óra, ahol egy szééép sérvet diagnosztizáltak a nyaki 7. csigolya mellett, kicsit jobban vagyok na. Mondogatom is mindenkinek, hogy úgy látszik a diagnózis hiányzott a beteg lelkemnek, mondjuk én már az első pillanattól száz százalékra tudtam, hogy sérvem van, a tünetek alapján.

Szóval az úgy kezdődött, hogy fél 6-ra volt időpontunk.

Időben indultunk, bekalkuláltuk a csúcsforgalmat is, előbb is értünk oda, mint kellett volna. A váró mondjuk tele volt, de akkor még optimistán azt gondoltam, a többiek mind CT-re várnak.

Előttem egy nénike csekkolt a betegfelvételen, a nővérke elővett egy űrlapot, és alaposan kikérdezgette a sötét múltjáról. ( Csak vicceltem, a vizsgálathoz szükséges adatok kellettek.)

Hallgattam a kérdéseket, és egyszer csak meghallottam a gyerekkorom óta jogosan gyűlölt, felnőttként pedig egyszerűen törölt fájlként kezelt mondatot: Súlya?

Szerintem nincs ember a földön, aki nálam jobban utálja ezt a kérdést, és ez hidd el, teljesen független attól, hogy épp mennyi is a valódi számadat.

Annyi megalázó emlék, bántás fűződik nekem ehhez, ( egyszer majd megírom a történetet, csak elég nehéz) hogy felnőtt koromra, mire önálló akarttal rendelkezhettem, egyszerűen nem vagyok hajlandó a kérdésről tudomást venni.

Már épp azon gondolkodtam, hogy vajon rossz néven veszi-e a nővérke, ha közlöm vele, hogy erre a kérdésre, nem állnak rendelkezésemre információk, mikor mosolyogva a kezembe nyomta az űrlapot, hogy szerinte  menni fog egyedül is.

Vigyorogva ültem neki kitölteni a kitölteni valót, gyorsan beírtam a számadatot, (  5 kilót persze letagadtam, hehe ) majd szigorúan lefelé fordítva gyorsan visszaadtam a papírt, és elégedett sóhajjal vettem tudomásul, ahogy eltűnt az adminisztráció feneketlen bugyrába….

Alig ültünk le, szóba elegyedtünk a mellettünk ülő nénikével és bácsikával, úgyhogy egy pillanat alatt ki is derült, hogy ők a FÉL NÉGYES páciensek.

Akkor azért már kezdett derengeni, hogy talán kicsit csúszik a dolog.

Végül fél nyolc után kerültem sorra, addig elbohóckodtunk J.-vel.

Végre bekerültem, tök büszke voltam magamra, mert eleve úgy mentem, hogy minden ékszert levettem, mert olvastam a honlapon, hogy a mágneses tér miatt, nem lehet fémet viselni.

Na igen, csupáncsak a hajamat kordában tartó tizenpár darab hullámcsattról feledkezem el, a nagy lelkesedésben 😀

Kicsit nézek is nagy szemekkel a váróban, hogy belibbentem egy csinos konttyal, aztán röpke 20 perc múlva százfelé álló fürtökkel, enyhén kócosan keveredtem elő. Ennyire durva lenne a vizsgálat? 🙂

Bácsika előttem méltatlankodva jött vissza, hogy a gépet kezelő fickó, rámordult az elején, mikor felfeküdt az ágyra, hogy húzza már össze magát.

Kerek szemekkel végignéztem a bácsikán, aki legalább 10 centivel, és kb ugyanennyi kilóval kevesebb volt nálam, majd suttogva, röhögést visszafojtva közöltem J.-vel, hogy lehet én már 5 perc múlva itt leszek, mert ha bácsika lelógott a keretről, akkor én be se férek az biztos…

Persze, tudom hogy eltúloztam kicsit, hiszen tisztában vagyok azzal hogy nálam sokkal nagyobb darab emberek is jelentkeztek már vizsgálatra, és valószínűleg eleve úgy terveznek meg egy ilyen gépet, hogy azért az extrém esetek is bele legyenek kalkulálva, de hát istenem. 🙂

Mi lenne- fejtettem ki J.-nek, -ha bemennék és mondanám a pasasnak, hogy nekem úgyis csak a nyakamról kell felvétel, semmi fakszni, bedugom a fejem és kész!

Persze lazán elfértem, még kényelmesnek is mondható volt az ágy, és nem is kellett rám szólni hogy húzzam össze magam. Megy ez, gyerekek 🙂

Végül este 9 után már a lelet is a kezemben volt, amit itthon gyorsan ki is elemeztem. ( CD-n kaptuk)

A felvételeken jól látszik a puklim, én mégis a fejemben látható világosszürke izére böktem, és vidáman közöltem J.-vel, hogy nagy megkönnyebbülés számomra, hogy a kérdéses helyen nem üres teret találtak.

Van agyam!- örömködtem, J. pedig megadóan rogyott mellém az ágyra.

Kicsim te nagyon lökött vagy!

Az utóbbi hónapokban biztos voltam benne, hogy ha terhes tesztet fogok csinálni, akkor dobogó szívvel fogom várni, hogy megjelenjen esetleg a halvány második csík a teszten.

Ma reggel pedig ültem a fürdőben, és azért fohászkodtam, NE legyen két csík az eredmény….

Nesze neked álmok, tervek, vágyak.

Az élet még mindig meg tud lepni azzal, hogy mennyire baromira képes hetek alatt összekavarni, sok hónap / év előre felépített álomterveit.

Bika jegyemhez hűen, szeretek előre tervezni, lételemem a biztonság, a kiszámítható jövő.

Amikor 20 évesen férjhez mentem, kislányos álmodozással építettem fel a jövőt, ő meg én, és egy két gyerkőc, aztán kicsi házikó, kiskert, boldogság, szeretet, még a halál el nem választ.

Azóta persze számtalan alkalommal lett aktuális az “Újratervezés” gomb használata, de azért még mindig van, amire nem számítok.

Nem, nem gondoltam meg magam baba ügyben, de az elmúlt hetekben csupa “szimpatikus” szintetikummal tömtek tele, legalább 8 féle hatóanyaggal, azonkívül még mindig rozoga a hátam, úgyhogy az ébren agonizált éjjeli órák alatt, szomorúan láttam be, most nem szeretnék még azon is aggodalmaskodni, hogy vajon nem kavar-e be, az épp életre kelőnek, a sok gyógyszer. Hogy a csütörtöki MR-ről ne is beszéljünk.

A hónapok alatt szépen felturbózott immunrendszeremet is szépen leamortizálta a sérv, úgyhogy most ráadásul tiszta nátha vagyok.

Úgyhogy most előbb magamat kell újra formába hozni, és akkor talán újra szövögethetem a kis álmaimat.

Szóval sosem hittem volna, hogy egy negatív tesztnek én örülni fogok mostanában. De az élet egy nagyon nagy rendező. Legalább ez miatt most nem kell aggódnom.

( Azért ha nagyon nagyon jó leszek, akkor most már legközelebb ugye…legközelebb már……)

A világ legnagyobb közhelye talán…és mégis annyira de annyira igaz. A legnagyobb kincs az egészség.

Mivel még mindig fekszem, nagggyon ráérek agyalni efféle dolgokon.

Csütörtökön MR vizsgálat. 22.000 Ft, ha pedig esetleg kell kontrasztanyag, akkor 63. 000 Ft. Ez az ára annak hogy másfél hét alatt, gép alá kerüljek. És hidd el, az olcsóbbat választottam.

Különben? Másfél-két hónap.

63 ezer Ft, fél havi fizetésem. Másnak egy egész havi… Másnak az összes bevétele egy hónapban. Belegondolni sem akarok, hány ember az, aki hetekig él együtt fájdalommal, hetekig él bizonytalanságban, mi baja lehet, mert egyszerűen nincs pénze arra, hogy meggyorsítsa a dolgokat.

Pár hónapja egy szombat délelőtt, a volt anyósom sírva hívott fel, hogy rettenetesen fáj a foga, de nincs a környékükön fogorvosi ügyelet. Azt mondták Budapest a legközelebb.Az nekik 150 km. Autójuk az nincs, busz háromszori átszállás, kb oda vissza 1 nap, de akkor egyedül hagyja egész nap az ágyban fekvő apóst.

Körülnéztem a neten, valóban nincs a környéken ügyelet. Magánrendelés az van, fizetős. Csakhogy ő azt nem tudja kifizetni két rokkantnyugdíjból…..

Maradt a lóadag fájdalomcsillapító, hétfőig.

Anno pár évvel ezelőtt a doki talált egy csomót a mellemben. Mammográfiára utalt. Felhívtam a területileg illetékest, mire a hölgy közölte, legközelebbre 6 hét múlva tud adni időpontot. 6 hét??? Akkor is ha nekem konkrét problémám van? kérdeztem naivan.

Akkor is-válaszolta a hölgy, de aztán megesett rajtam a szíve talán.

-Jöjjön be jövő pénteken, 10-e, megpróbáljuk bepréselni két ember közé.

Később kiderült, egy tejmirigy meszesedett be a szövetek között, szerencsére ártatlan, csak időnként kell ellenőriztetni.

De. Még így is 2 hétig  kellett várnom az eredményre. Mi van akkor, mi történik az olyan beteggel, aki 6 hét múlva kerül sorra, plusz 2 hét mire eredményt kap, és esetleg kiderül, nagy a baj.

Ez majdnem két hónap késlekedés!

Két hónap alatt pedig, egy egyszerűen műthető, könnyen menthetetlenné válhat, azt hiszem.

És ez mennyire a jéghegy csúcsa lehet csak. Szerintem bárkit kérdez az ember, mindenki tud legalább 3-4 példát a környezetében.

Mert nincs pénz. Erre nincsen.

És ahogy agyalok ezen, olvasom hogy Győzike állami támogatást igényelt a roma Rómeó és Júlia színpadra állításához.

És nem az van hogy jót röhögsz, hanem totál el tudod képzelni hogy meg is kapja….És se az nem szégyenli majd magát aki kéri, se az aki esetleg odaítéli majd ….

Nagyon korai volt még az öröm, hogy talán már jobban leszek végre…

Szombaton újra fellobbant a fájdalom, ismét tiszta görcs, gyulladás és fájdalom lett a hátam…

Délelőtt még próbáltam tartani magam, és megfőzni, kimosni, takarítani mire J. hazaér, de sajna egyre nehezebben ment. Úgyhogy mire J. hazaért egy legörbült szájú, nyomi, hálóinges kísértet várta itthon újból.

Estére már a falat kapartam, úgyhogy J. egész egyszerűen felöltöztetett, és felcipelt az ügyeletre, miközben én bőgtem mint egy hülyegyerek, hogy tutti hülyének fognak nézni, hogy nem bírok egy “kis” fájdalmat, meg tuti hogy olyannal fog beinjekciózni amire allergiás vagyok, és rosszul leszek, és egyébként is elegeeem van.

J. még mindig nem adott két nagy fülest, (neeem soha nem is fog, tudom, csak elképzelem)pedig én már tuti felképeltem volna saját magam.

Hetek óta nem alszik tőlem normálisan, mert kb centrifugát játszom éjjel. Nincs sehol a kis tündér mosolygós, gondoskodós, kacér asszonykája. Nincs normális kaja, közös program, rendes lakás.

Ő meg csak ölelt magához, simogatta a hajamat, és nyugtatgatott hogy nem lesz semmi baj. Pedig tudom, mennyire rossz emlékeket ébreszt benne az egész, hiszen a saját anyukája a karjai között halt meg, és neki százszor rosszabb érzés hogy szenvedni lát. De sajnos ez már túl van azon, hogy el tudjam játszani, minden rendben van.

Szóval ügyelet, kaptam egy injekciót, meg gyógyszereket. J. elrobogott a szomszéd városba kiváltani, én meg aludtam nagy vígan 1 órát.

Aztán ennyi volt…

Se ülni, se feküdni, se állni nem tudtam a fájdalomtól.

J. győzködött, menjünk vissza az ügyeletre, de én megint jöttem, a kiröhögnek dumával, és kaparásztam a falat, meg nyögtem párat, nagyon szimpatikusan….

Végül éjjel 1 óra felé, előkotortam a kúpot amit a múltkor írt a doki, fájdalomcsillapítóként, hogy tudjak aludni…

Akkor nem használtam fel.

Azt azért tudni kell, hogy kétszer volt már allergiás rohamom, gyógyszertől, úgyhogy nagyon nem szívesen veszek be olyat, amit nem szedtem még. Meg egyébként is nem nagyon szeretem a gyógyszereket. És ugye a baba projekt miatt se kellene mindent magamba tömni.

Fél óra múlva összehoztam a harmadikat, tele lettem csalánkiütéssel, megállás nélkül tüsszögtem.

Újra ügyelet, a doki akkor ébredt, gondolom nagyon örült nekünk.

Kaptam még 3 szúrást, (lila vagyok mai napig) írt másik fájdalom csillapítót.

Vasárnap egész jól elvoltam, szedtem a gyógyszereket, rendesen, a gyógyszer kiütött, úgyhogy elvegetáltam itthon.

Közben az is körvonalazódott, hogy a héten maradok a seggemen, nincs meló, fekvés van.

Viszont ezzel anyukám az, akire egy csomó pluszt rátettem, mert most ő vezeti az  üzletet, és a saját munkája mellet. Jah és elutazott volna a hétvégére, de miattam visszamondta. Azért ettől nem vagyok túl boldog.

Barnaszemű miatt is furdal e lelkiismeret, nincs esti tanulás, J. vacsoráztat, nincs gondoskodós, kényeztetős anya.

J. miatt is aggódom, este 6 mire hazaér, aztán bevásárol vacsorát főz, majd nem alszik miattam. És 5 kor kel, hogy dolgozni menjen.

És aggódhatok az miatt is, hogy bár a havim pár foszlány képében megjelent ugyan, de szépen be is fejezte ennyivel, és azóta semmi..

Mi van ha most jött össze? Teletömtek gyógyszerrel. Nagy valószínűség szerint gerincsérvem van. A nővérem meg szó szerint felelőtlen idiótának tart, a súlyfeleslegem miatt.

Hétfőn, meg kedden még elvoltam. Néztem a délutáni sorozatokat, neteztem ha nem fájt épp nagyon a karom, ( nem is a hátam a gáz egyébként, hanem kisugárzik a fájdalom a bal karomba, kb mintha a bőrömet nyúznák le szép komótosan, az összes idegvégződésem sajog, ma épp a TENYEREM basszus)

Hétfőn kaptam időpontot MR vizsgálatra, jövő csütörtökre.

Aztán tegnapra végképp kikattantam. Mert nem javulok úgy ahogy gondolom, mert már vacakolok több mint egy hónapja, és hányszor fog még visszajönni, megkínozni a fájdalom, nem tudok dolgozni, aggódok hogy odabent rendben mennek-e a dolgok, féltem anyut, tönkreteszem J.-t, nem aludtam többet hetek óta 1 óránál egyszerre, a lakás romokban, unatkozom itthon, émelygek a gyógyszertől, nincs étvágyam, és nem tudok úgy feküdni hogy ne zsibbadna a karom. A nővérem lecseszett, és igaza is van. És mi van ha terhes vagyok? És mikor lesz már vége? A RÉGI ÉLETEMET AKAROM. Ahol J. kezét fogva, hason tudok elaludni, 2 perc alatt. Ahol a munkám örömet okoz, egész nap azt csinálhatom amit szeretek. Ahol vidám vagyok, nevetős, gondoskodós, anyuka, és nő. Ahol vacsorával várom haza a kedveseimet, sétálunk együtt hétvégén, kocsiba ülök és megyek a fejem után.

Valószínűleg a nem alvás, és a gyógyszerek együttes hatására, kb végigbőgtem az egész estét.

J. pedig hozza a zsepit, apró meglepiket hoz a boltból, simogat, dédelget, bekeni a hátam, bevásárol, vacsorát főz.

Kimondhatatlanul szeretem őt. Vajon hány ember az, aki ezt így ennyi türelemmel, megértéssel, szelíd szeretettel végigcsinálná?

Még én magam sem biztosan.

Az éjjel, igaz legalább hatszor felébredve, de mindannyiszor vissza is aludva, végre átaludtam az éjszakát.

Talán, nagyon halványan leírva, túl vagyok a nehezén.

Estére még borzasztóan beállnak az izmaim, sajnos éjszakára kell még a fájdalomcsillapító, de már nem napi három, és én már ennek is örülök. És már nevetek is újra. Legalább is délelőtt 🙂

Ehhez viszont az is kellett, hogy önzőre vegyem a figurát, és itthon maradjak a munkából. Na jó ez nálam úgy néz ki, hogy csak napi pár órát vagyok bent….

De muszáj volt most már meglépni, mert semmit nem javultam a két hetes kezelés alatt, úgy, hogy szépen visszamentem dolgozni, és x órát ültem a számítógép előtt, meg cipekedtem a kiszállításokkal. Nem ment na.

És most, hogy annyira ráértem, mert a délutánt az ágyban kuckózva töltöttem, sok mindenen elgondolkodtam.

Egyrészt hogy az idejét sem tudom annak, mikor volt már olyan, hogy én OTTHON maradtam, DE nem azért hogy takarítsak, vagy intézzek valamit, vagy menjek vásárolni, szülői értekezletre, vagy továbbképzésre, hanem pihenjek.

Ebben az évben 4 napot voltam szabadságon úgy, hogy elvileg itthon leszek, azon a négy napon nagytakarítottam.

Most viszont ültem a jó kis ágyikóban, ölemben a laptop, TV-ben csupa csajos, agyat cseppet sem kívánó sorozatok, nyugi van, lazulás, mellettem egy csésze mogyoró, és annyira jól éreztem magam, és bevallom egyáltalán nem érdekelt, hogy vajon hogy boldogulnak nélkülem.

És lassan kezdek rájönni arra, hogy talán ez a hátfájás egyáltalán nem volt véletlen. Hogy talán ez egy komoly jelzés volt a testemtől,
hogy most volt elég, és vegyél vissza.

Pár  évvel ezelőtt, a rohanó életmódom következményeként, és az állandó harc miatt a súlyommal, egészen elképesztő módon szarul álltam a kajálással. Össze vissza, lehetőleg gyorsan, és mindegy mint. Néha alig, néha dugig.

Aztán jöttek a gyomorfájások, végül egy komolyabb szédüléses cukorleesés is, úgyhogy rá kellett jönnöm, hogy ez azért nem így működik. Közben jött a baba tervezés is, úgyhogy változtattam.

Reggelizni igenis kell, nem azon fog múlni a fogyókúra. Az sem mindegy hogy mit, néha egy kis joghurt , lenmag, zabpehely. Többször kell keveset ennem, a vércukor viszonylagos szinten tartása miatt.

Több vizet…

A kenyér viszont, nem feltétlen szükséges…A csoki, az igen 😀

Szóval kb 1 év alatt szépen lassan változtattam a dolgokat, és ma már nem szokott fájni a gyomrom. Néha jön a szédülés, ha elfelejtek enni, de már azt is ismerem, és akkor eszem pár falatot.

Azt hiszem, most az életmódomon kell változtatnom, ahhoz, hogy soha többet nem teljenek a fájdalomtól megbénítva a napjaim. És meg kell barátkoznom a gondolattal, bármennyire is nehéz az én természetemmel ezt megemészteni, hogy nem vagyok fáradhatatlan.

És nem bírok, mindig mindent.

Hogy néha ki kell mondanom, most van itt a pihenés ideje. Hogy sok. Hogy időt kérek. Hogy nem megy…

Számomra nehéz szavak. De nem akarom hogy legközelebb is a hátam mondja ki, hogy most van az elég.

Azt hiszem a kapcsolatok igazi próbája az, amikor az egyik fél, beteg, fájdalmai vannak. A beteg fél, már nem a megszokott mosolygós, figyelmes társ, talán idegesítő is, a másik fél pedig levizsgázik. Türelemből, odafigyelésből.

J. és Barnaszemű levizsgáztak, vizsgáznak.Csillagos ötösre.

Már több mint két hete kezdődött, hogy nagyon fájt a hátam. A nyáron megfázott, akkor írtam is róla, hogy váratlanul mozdulatlan maradtam, most újból jelentkezett.

Elmentem dokihoz, aki azt mondta, választhatok, beinjekcióz, vagy elküld kezelésre.

Mivel nekem fogalmam sem volt milyen is a kezelés, és mivel a hónapban egy egész jó kis hőmérsékleti görbét sikerült összehozni, reménnyel az felé, hogy esetleg összehozzuk a babát, a kezelés mellett döntöttem.

Nem sejtve ezzel, hogy megalapozom egy 2 hetes tortúra alapjait.

Mert hogy most, még a 7. kezelés után is, olyan komoly fájdalmaim vannak, hogy az alvást kb. elfelejthetem, még fájdalomcsillapító mellett is, és leginkább csak fekszem ha lehet.

A kezelés bedurrantotta a teljes vállamat, és karomat is, kb mintha vasdorongokkal csapkodnák, és tőből kitépnék.

Vagyis egy csapásra eltűnt a mosolygós, mindenre odafigyelős, vacsorával, rendes lakással, odafigyeléssel várós anya és feleség.

Helyette lett egy vánszorgós, pityergős, egész éjjel fetrengős, csak a fájdalomra figyelős, többnyire hálóinges, borzas kísértet.

És olyan aranyos ez a két pasi, de tényleg.

J. zokszó nélkül elmosogat, megcsinálja a vacsorát, este 6 kor mikor hazaér, simogatta a hátam, órákon át, mert volt, hogy csak úgy tudtam kicsit aludni. Nem nyűgös, pedig hatvanhatszor felébresztem éjjel, mert nem tudok csak jobb oldalt aludni, és van hogy csak hosszú percek után találom meg azt a pózt, ahogy épp nem fáj semmi. Aztán meg mikor hallom ,hogy már megint felébredt miattam, akkor meg bőgök, hogy milyen hisztis p*csa is vagyok, még aludni sem hagyom. Aztán másnap bőgök mert fáj, bőgök mert elegem van, bőgök mert el kellett engednem a babát ebben a hónapban,hiszen az erős gyógyszerek mellett, nem lenne szerencsés ha most foganna,és bőgök mert tuti az agyukra megyek már….

Én már biztos, hogy legalábbis magamra mordultam volna, ő pedig olyan hihetetlen pihepuha szeretettel, meg türelemmel vesz körül, hogy emberileg nagyon letesz az asztalra. Pedig tudom hogy nem könnyű neki, mert sajnos végignézte, sőt egyedül végigcsinálta, az anyukája küzdelmét, és haldoklását, a rákkal, úgy hogy nem segített neki jóformán senki, és tudom, hogy amikor szenvedni lát, akkor ezek az emlékek is felszakadnak benne. Haragszom is magamra miatta, de sajnos ez már nem az eltitkolható fájdalom kategória.

Barnaszeműm pedig árnyékként őrködik, nagy csillogó szeme, csupa aggódás. Állandóan ölelget, lesi a “jeleket” mikor vagyok jobban/rosszabbul, masszírozza a hátamat, és még a szobáját is kitakarította 🙂

Szombaton sütit hozott a cukrászdából a saját pénzén, J.nek és nekem.

Érzem a kis igyekezetét, hogy minden mindegy, csak anya jól legyen.

Nagyon szeretem őket. És hálás vagyok a sorsnak, hogy ők vannak nekem.

Azt hiszem J. már kb. tisztában van, az egyetlen icike-picike halvány gyenge pontommal…

Ami nem más, mint hogy hajlamos vagyok a maradék kaját, a hűtőben/kamrában/ sütőben felejteni.

Igyekszem én basszus, százszor is megfogadom, hogy most aztán baromira odafigyelek, és soha többet nem kerül elő a hűtőből őskövület…

Szerdán, ahogy döbbenten pislogtunk bele a fazékba, amiben a szombatról megmaradt krumplipüré lapult, (egyszerűen ottfelejtődött a kamrapolcon ), rettenetes illatot felhőzve, kicsit nyúlósan, ártatlanul néztem J.-re:

-Nézzük a jó oldalát! Két nap, és kiment volna magától!

J. néz rám,ahogy csak ő tud, azzal a : “totál lökött de imádom” nézéssel:

-Ezt szeretem benned! és nevet.

-Mit?-kérdezem kerek szemekkel-A kajarohasztási művészetemet, vagy a humoromat?

-A hülye fejedet! -ölel magához.

🙂

Tegnap este Barnaszemű hozzám simult:

Aaaanya ugye gondolsz rám holnap? Ugye bízol bennem?!

Nagy barna szeme csupa aggódás, csupa bizonytalanság.

Mint egy kis túlélő úgy kapaszkodik abba, hogy anya ott áll majd mögötte, és történhet bármi holnap, anya szeretete örök.

És mi is történik holnap?

Matekdolgozat.

Az elejétől fogva küszködik a matekkal, amilyen játszva tanulja meg az elméletet, a számok birodalmában annál bizonytalanabb. Tavaly is sokat bajlódtunk, az volt a szerencsénk, hogy a tanár, látva az igyekezetét, szorgalmi feladatokat adott az osztálynak, ötösért.

Igen ültünk este 11 ig a feladat fölött, és volt hogy hajnal ötkor újra elővettem, megpróbálom még egyszer…aztán csak kijött a jó eredmény.

Így küzdünk meg nap mint nap a rémmel, amit a szörnyűséges matek jelent nekünk 🙂

Nagyon sokat gondolok rá ma. A lelkem egy kis része ott van vele, áll fölötte, vezeti a kezét, a gondolatait. Nyugalmat áraszt. Hiszen tudja ő. Nem lesz semmi baj. Nem lehet. Mert olyan jó gyerek.

Mennyire megnyugtatja őt a tudat, hogy bízom benne.

Pedig az elején talán én voltam az egyetlen….

Mennyit bántottak minket, mennyi sok fájdalmat okoztak azzal, hogy mindenki csak leszólta őt.

Hogy rossz gyerek.

Hogy agresszív, hogy antiszociális, hogy le van maradva, hogy semmirekellő lesz, ha felnő…

Én pedig csak szorítottam magamhoz némán, nem, ő nem ilyen ,ti tévedtek mindannyian.

Nemrég anyu találkozott az utcán, az általános iskolás takarító nénivel. Anyuval csak “merő jóindulat”-nak szoktuk nevezni, az ilyen típusú embereket, akiknek alapvető lételeme, hogy valami negatív dolgon csámcsoghasson.

A nő, azt mondja anyunak:

Emlékszem az unokájára, még mindig olyan rossz gyerek?

Az bazdki.

Mert nem fogom pont neked magyarázni. Mert úgy sem érdekel. Ahogy akkor sem érdekelt. Csak skatulyáztál ismeretlenül.

Hogy ha lehunyom a szemem, látom, ahogy pénteken jött elém a busztól, és ahogy meglátta hogy két nagy szatyrot cipelek, sietett elém, és kivette a kezemből mindkettőt. Látom ahogy szombaton gereblyézik a napsütésben, mert panaszkodtam neki, hogy anyu nem győzi a sok levelet, nekem meg nagyon fáj a hátam, nem bírok neki segíteni. Megcsinálta egyedül. Tegnap, ahogy az ágyon ültünk, és símogatta, masszírozta a hátamat, mert délutánra már annyira fájt, hogy nem tudtam mozogni. Türelemmel, szeretettel. Ahogy ma reggel még visszafordult a lépcső tetejéről, még egy ölelésre. Ahogy ülünk a szobájában esténként, tanulás után, és mesél mi történt aznap. Hogy soha nem követelt sem új ruhát, sem több pénzt, se százezres telefont. Egy fizetésből nem mindig jutott mindenre.

De a legeslegjobban azt szeretem benne, hogy pontosan olyan, mint amiről akkor álmodtam. Akkor, amikor még egy pocak választott el minket egymástól 🙂

Tegnap este, még Barnaszeművel tanultunk, J. redőnyt szerelt. Ahogy azon törtem a fejem, vajon hogy fogja újrafűzni a hülye madzagot, ami leszakadt, arra gondoltam, hogy J. az első olyan pasi apukám után, aki olyat is meg tud szerelni, amiről én azt hiszem, lehetetlen 🙂

Ebből is látszik, hogy nem könnyű egy ezermester apukán felnőtt nőcit elkápráztatni 🙂

Az alap, hogy az olaj és benzin illatára gerjedek, és az is hogy komplett szerszámos ládám van itthon, névvel gondosan ellátott szerszámokkal.

Igen, apukámtól kaptam, karácsonyra.

Az is alap, hogy használom is, persze minden technikai tudást mellőzve, de nekem szét KELL szednem, amit szét lehet. ( Össze már nem biztos hogy megy 🙂 )

A mosógépszerelő csak kicsit nézett rám furán, mikor az előre egyeztetett időpontban megjelent, én pedig közöltem vele, hogy cseppet szétszedtem már a mosógépet. Gondolom arra számított, hogy leemeltem róla pár lekapható alkatrészt, de nem, én aprólékosan szétcsavaroztam a szétcsavarozható részeket. Mert nekem muszáj volt belekukkantanom kicsit, még ha természetesen gőzöm sem volt róla, mit is kellene látnom, és mi az, amit esetleg nem 🙂

J. viszont olyan dolgokat is megcsinál, amire ötletem sincs, úgyhogy nagyon tudok rajongani érte amikor szerel 🙂

És azt hiszem, rajtam kívül ma az összes nappaliban tartózkodó szobanövény  is osztozik J. iránti rajongásomban, mert végre 3 nap után, nem a sötétben kuksolnak egész nap.

SZERETJÜK J.-T. 😀

Azt hiszem őszanyó nagyon elégedett volt velem, amiért jó kis reklámot csaptam ő(sz)kelmének, mert a szombati “kiránduljunk  még egy utolsót”  programunkhoz, olyan varázslatosan napos és meleg időt produkált, hogy egy szavunk sem lehet.

Ennek következtében, 69 új képpel bővült fotótáram, valamint a lelkünk kicsi kis polcára, egy újabb felejthetetlen emlék került.

Az már napokkal ezelőtt eldőlt, hogy Szilvásvárad, de apu előző nap említette, hogy ha már arra felé autózunk, akkor kb 40 km-re ott van Recsk, ahol a büntetőtábor helyén állított emlékpark mellett, egy MOTOROS gyűjtemény is megtekinthető.

Ez pedig egy benzingőzzel fertőzött kamaszgyerek mellett, olyan információ volt, amit semmiképpen nem hagyhattunk figyelmen kívül.

Utunkat hát először erre felé irányítottuk, ahol először az emlékhelyet néztük meg, aminek nálam most érdekes aktualitása volt, mert pár napja egy életrajzi regényt olvasok, ami magánkiadásban készült, és az 1956-os eseményeket, testközelből ábrázolja.

Számunkra, számomra nagyon távolinak, és hihetetlennek tűnik , ami akkor emberekkel történt, történhetett. És mégis a valóság…

A motoros parkban Barnaszemű aztán előre megjósolható módon, totális transzba esett. 🙂

Csupa régi motor, Pannóniák, Jawák, DKW, legalább 30-40 éves gépezetek.

Ekkora csillogó szemeket öröm volt ám nézni 🙂

Barnaszemű végigbújta az összeset, én pedig  a kb ötvenszer hallott fogalmak mellé, némi képanyagot is tudtam végre társítani.

Közben a térképen azt is kisilabizáltuk, hogy Eger felé sem akkora kerülő ám a további út. És ha Eger, akkor Szépasszonyvölgy. És néninemű vörösbor a piknikkosárba. 🙂

Aztán megérkeztünk Szilvásváradra, és komolyan mondom, legszívesebben meghemperegtem volna a jó kis illatos őszi avarban.

Csodaszép volt. Pár fotót azért mellékelek. 🙂

Felkisvonatoztunk a vízesésig, aztán séta lefelé, a napsütésben, legeltetve a szemünket, a tájon. Na meg versenyezve, ki tud különlegesebb színű levelet begyűjteni, mert őszi dekorációs terveim vannak .  J. viszont elorozta tőlem a lelkesedést, (mert én ugye fotóztam is közben) és sokkal szebb leveleket gyűjtött mint én.

Mire leértünk a völgybe már esteledett, és mi rém fáradtan, de rém elégedetten, autóztunk hazafelé.

Jó kis nap volt. Olyan igazi családos. Az meg nekünk még mindig maga a csoda. Hiszen olyan sokat vártunk rá.