16 év után....Noooormális??

Nevess ki érte, de imádom az őszt.

Egyrészt ha visszagondolok a múlt időkre, elég sok JÓ emlék az ,ami az őszhöz kötődik, másrészt meg, egyszerűen beköltözik a lelkembe valami kis megnyugodós béke, amit magam sem értek, de nagyon jó.

A telet persze nem szeretem, a maga hideg, lucskos, szürke mivoltában. (Kivétel persze a porcukor fehér, havas gyönyörűséges napok, de abból sajna kevés van egy évben)

A nyár viszont nekem túlságosan “sok”, túl harsány, túl meleg, túl kúl. A munkám is tetőzik ilyenkor, “szezon” van, és mire észbe kapok, már vége is az egésznek.

Aztán jön a kis csendeske, jó levegős, napsütéses de nem fullasztós, ezer színű ősz.

Imádom az illatot.

Az őszi avar, a halványan levegőben úszó füst, az alma, szőlő, dió illatát.

Ettől teljesen transzba esem, megnyugodok, elcsitul bennem minden. Valami csendes megnyugvás, befelé figyelés, várakozás az, amit érzek.

És igen, lassan eszembe ötlik még valami: Karácsony. A kedvencem.

Mióta Barnaszemű kamaszodik, már ilyenkor tájt elkezdem törni a fejem, minek is örülne majd a fa alatt.

Még kisgyerek volt, könnyebb dolgom volt talán, hiszen annyi minden csoda dolog izgatja egy kisfiú fantáziáját, lényeg hogy JÁTÉK legyen. Aztán szép lassan kinőttünk, a lego, kisautó, számítógépes játékok özönéből.

Akkoriban sokat gondolkodtam arról, vajon fogok-e még tudni kitalálni neki olyan dolgokat, amivel megőrzöm majd, a karácsony különleges, meglepetéses hangulatát.

Nálunk az volt a szokás, és én ezt tovább hoztam magammal Barnaszemű karácsonyaiba, hogy a “fő” ajándék mellett, sok kis apróság is volt a fa alatt. Lehetett ez épp zokni, papucs, vagy új pizsama, de szépen becsomagolva, ő is ott várta a sorsát, hogy Barnaszemű életében fontos posztot tölthessen be egy ideig. És mindig volt könyv is, ehhez is ragaszkodtam.

Nekem mindig nagyon fontos volt az ő öröme, talán egy kicsit azért is, mert szerettem volna elfelejtetni vele azt, ami azért minden karácsonykor ott lebegett, hogy volt valaki, aki ezen a napon sem volt kíváncsi rá. Akinek nem számított egy kisfiú karácsonya.

Barnaszemű nem egyszerű eset viszont kamaszként, mert egyrészt totálisan hidegen hagyják a klasszikus kamaszdolgok, mint pl okostelefon, mp4 lejátszó és társai,:nem, nem szeretne új telefont, jóóó még a régi, és minek nekem tablet?

Szóval minden évben, már szeptemberben elkezdem bújni a netet, mi lenne az, ami kamaszom ízlésvilágában kiérdemelhetné a menő titulust, és csillogó szemeket varázsolna nekem a fa alá.

Tavaly jól sikerült, vigyorogva nyugtázta a kellő csomagszámot, (amiben nem az érték a lényeg ugye, hanem a meglepi 🙂 ), és meghatódva rakosgatta egymásra a jól eltalált holmikat. Hozzáteszem még, az első közös karácsonyunk volt, hogy J. már velünk élt.

Idén sem vagyok lemaradva azt hiszem, mert már augusztus legvégén megláttam a neten egy kis vicces takarító robotot, amit saját kezűleg kell összerakni, és szerintem igazán mókás, főleg hogy Barnaszemű legendásan disznófülű rendetlenség szempontjából.

Amikor megrendeltem, a tulaj felhívott, hogy bő egy hetet várni kellene a szállításra, mire vigyorogva közöltem vele, nem hiszem hogy gond lenne, mert karácsonyra szánom.

A férfi elismerően jegyezte meg, hogy volt már aki október elején vásárolt karácsonyra, de minden bizonnyal én viszem a prímet 🙂

Jött már azóta más is, amit most gondosan dugdosok, és van már két ötlet a fejemben, ami hamarosan már szintén a szekrény mélyén fog lapulni, úgyhogy azt hiszem idén sem lesz gond.

És ettől már most mosolygós nekem a világ, mert az ősz nekem erről is szól.

Az kezdődött úgy, hogy valamikor a nyár közepén, a legnagyobb hajtás közepén, egyszer csak beállt a hátam. Olyan fene alapos, késszúrásosan.

Vacakoltam én már vele régebb óta, ha kitapogattam tele volt görcsökkel, de akkor, egy péntek kora délután, egy éles fájdalom…és onnantól a falat kapartam.

Arról hallottam már, hogy valakinek becsípődik a dereka, meg ilyesmi, na de hogy a háta, a bal lapockánál, fent?

Olyan szinten beállt, hogy a teljes bal felem lebénult, a nyakizmaimmal együtt, a lapockám mentén két akkora görccsel hogy mutogatni lehetne,úgyhogy még a fejem sem tudtam fordítani.

Indutunk volna aznap J. lakásába egy hosszú hétvégére, mert Barnaszemű anyuval vakációzott, de csavargás helyett, én feküdtem az ágyban, illetve vergődtem, és felváltva bőgtem a fájdalomtól, meg a dühtől, hogy nyomorult vagyok.

J. fel akart cipelni az ügyeletre, de mivel már legalább 3 helyről hallottam, hogy az ott legtöbbet ügyelő orvos egy kontár, én pedig elég gyógyszerérzékeny vagyok, főleg a fájdalomcsillapítókra, nem voltam hajlandó felvonszolódni. Hogyisne, aztán belémnyom valami löttyöt!

Arra még emlékeztem, hogy a paracetamol az jöhet, úgyhogy J. bekönyörögte magát zárás előtt a patikába, és hozott fájdalomcsillapítót.

Másnap már utazóképes voltam, de a hétvégét végig feküdtem, és kellett kb két hét, mire elmúlt a fájdalom.

Két napja elkezdett zsibbadni a bal karom….

Igen tudom, diagnosztizáltam is magamon azonnal, hogy nagy valószínűség szerint szívrohamom van.

Az mondjuk feltűnt, hogy teljesen nyugalmas ülős bambulásnál jön elő, és nem terhelésre, valamint hogy nem markolászós, csak olyan zsibbadós, és nem erősödik.

Azé google a barátod, biztos ami biztos kisilabizáltam a tüneteket.

Szóval akkor a rizikófaktorok:

– Örökletes hajlam: Nagypapa 1. agyvérzés, Nagypapa 2. nem tudom de nem hirtelen az tuti, Nagymama 1. Rák 🙁 ,Nagymama 2. 96 évesen csendesen elaludt. Dédnagymama, akire minden rokon szerint nagyon hasonlítok, és nyolcvanakárhány évig élt ( mellesleg legszebb lány volt a faluban, hihi 🙂 ): 70 évesen azt mondta neki a doki, hogy 50 éves  kornak megfelelő szíve van. Azt hiszem ezt kipipálhatjuk.

– Túlsúly: Mínusz egy ( anyukám szerint viszont biztos legalább -5 ) pont : S

– Magas vérnyomás: Na az nincsen. Általában 120 és 130 között mozog, ha épp stresszes napom van, akkor szokott 135 lenni. Pipa.

– Dohányzás: Egy hónapja abbahagytam! ( Előtte is már csak napi 2-3 szál volt az adag) Pipa

– Magas koleszerin: 3 hónapja csináltattam vérképet, a felső határ ugyan de nem vészes. Halvány pipa 🙂

Ezek után mégiscsak úgy gondoltam, lehet mégse szívroham.

Akkor talán megint a hátam? Talált.

Most a lapocka alsó felén van a görcs, úgyhogy J. megint előlépett kenegető emberkévé, mert minden este az ő dolga, hogyaszongya a: gyógyfüves mesterbalzsam-mal , bekenje a görcseimet.

Amúgy most, hogy még az ágyban kuckózok, nem is érzem. Lehet nem is kellene felkelni ma. Van egy jó kis könyvem, tegnapi maradék almás zabfalatok kekszem, főzhetnék kakaót, hallgathatnék zenét…..

Na jóvan álljá le, tűűűnés dolgozni, már így is el fogsz késni kisanyám!

😀

Az az igazság, hogy nekem még mindig olyan nagyon új, és jó, és megható tud lenni, az érzés, hogy mi egy olyan igazi szürke, mindennapos, átlagos család vagyunk 🙂

Sokszor eszembe jut, hogy vajon hány és hány nő unhatja halálosan a banánt, a napi rutint, az esti vacsorafőzést, a hétvégi családi programokat.

És hogy mindez igazából csak akkor értékelődik fel úgy igazán, amikor évekig hiába vágysz rá, mert valamiért soha nem jön össze.

Nem, azt nem mondom hogy olyan baromi szar volt az a 12 év, amit Barnaszeművel kettesben töltöttem, hiszen egyáltalán nem szerettem volna,  mártíranyuka lenni, aki feláldozta az életét, és fiatalságát, egy szem fiacskája boldog gyermekkoráért.

Akkor is, most is úgy gondolom, igen, mindent megtettem azért, hogy neki egy nagyon meleg, körülszeretős, nyugodalmas gyerekkora legyen, de ez mellett soha nem felejtkeztem el magamról sem. Mert úgy hiszem, boldog gyerek, csak kiegyensúlyozott, és elégedett anyuka mellett létezhet.

De azért tegnap annyira jó volt, hogy a szülői értekezlet végén felváltva érkeztek az sms-ek, életem két értelmétől, és éreztem hogy baromi jól elvannak itthon, és várnak haza engem….és ez olyan szuper érzés volt.

És mennyire fájt az régen, hogy ilyenkor a kisfiam egyedül várt itthon, és én szívem szerint tövig nyomtam volna a gázt, hogy siessek haza, mert annyira de annyira fájt a szívem érte….

Nagyon hálás vagyok J.nek ezért az érzésért.

Hogy mire hazaérek, egy vigyorgó kamasz vár itthon, el van mosogatva, megágyazva, és hagyja hogy Barnaszemű meséljen először.

Én pedig minden ilyen kis percet, minden apró mozzanatot igyekszem gondosan elraktározni a “szeretem” raktárba, mert van mit pótolni mindhármunknak.

Tegnap este, megint sikerült elbohóckodni a gyereket akarunk témát, úgyhogy mondtam is J.-nek, ha szegény megszületik, el nem hiszi hogy b. szülei ezt ilyen szinten elhülyéskedték. 🙂

J. lelkesen jegyezte meg, a 14. nap fogalmát, csakhogy én azóta már tovább művelődtem, és kiderül, azé a 14. nap, nem mindig pontos.  Ezért is kell hőmérőzni:)

Tegnap este, összebújva tv-ztünk, mire szóba került a 14. nap, méghozzá J. hozta szóba, mert mióta felvilágosítottam a jelentőségéről, persze ezen is poénkodunk.

Rákérdezett tehát, hogy  esetleg mikor is számíthat egy teljesen “spontán” érdeklődésre, mire közöltem vele:

Áááá az már nem úgy van. Majd ha leesik a hőm!

Amin aztán sikerült vagy két percig röhögni.

Én azon nevettem, hogy szegény J. teljesen jól elvolt a 14. nap jelentőségével, nem is sejtve, mennyi “aranyos” kis részletet tartogatok még neki, a női ciklus rejtelmeiről, J. pedig azon nevetett, hogy már megint egy újabb fogalom, amit építhet be tudatába.

Viszlát 14. nap, szevasz hőmérséklet görbe 😀

További 1 percet aztán röhögtünk azon, hogy elképzelte amint épp az isten háta mögött autózik, anyagbeszerzés céljából, amikor is rátelefonálok: Most azonnal induljon haza, mert leesett a hőm! 🙂

Azért Barnaszemű is anyja fia, mint kiderült.

Szombat este is kuckózunk az ágyban, J. kapcsolgatja a csatornákat, és kérdezi, mit nézzünk este.

Mire én, teljesen szelíden, közlöm vele, nézzünk azt, amit ő akar. ( Mert épp nem volt semmi fogamravaló)

Ezen kellőképp meg is hatódva, felhívtam a figyelmét:

Ugye milyen kedves, bájos, szelíd, odaadó, szófogadó asszonyka is vagyok én?

Hát ja- bólogat J.

Naaa.. még úgy tíz percig, jó? -nevettem rá 🙂

Nem telik bele 10 perc, Barnaszemű beszáguld, bevágódik közénk az ágyba, félig agyonnyom, közben puszilgat.

( Ez csakis két dolgot jelenthet: 1. ÉHES, 2. AKAR VALAMIT )

A második variáció nyert, fel kellett rakni a képeket a telefonjáról a gépre, amit csak J. telefonjáról tudunk megoldani.

Közben kérem őt, kicsit hengeredjen le rólam, mert nem nagyon kapok levegőt. Megteszi, majd szelíden megszólal:

Ugye milyen jóóó gyerek vagyok?

Majd hozzáteszi: Vagy 10 percig…..

Anyja fia 😀

Jól elhanyagoltam az én kis naplócskámat, bizony. De mentségemre legyen mondva, az augusztus az nekem elég húzós munka szempontjából, és ez most kihúzódott szeptemberre is. Konkrétan 10 percem nem volt…

Na de most már, talán lassan visszaáll minden az eredeti kerékvágásba, és lesz 10 percem. Legalább egy héten egyszer, naaa 🙂

Babaügyben még nincs eredmény, szerintem csoda is lett volna, ha a nagy pörgés közben kopogtat.

Most hőmérőzök minden reggel, vezetem a grafikont, és próbálom kitalálni mikor is lenne a jó időpont. Mert hogy mondanom sem kell, hogy a múlt havi 35 nap után, pontosan 28 napos ciklust produkáltam.

Amúgy is elbaromkodjuk kicsit a dolgokat, J. röhög a hőmérőzésen, úgyhogy az első nap, ahogy feküdtem az ágyban, még lehunyt szemmel, számban a hőmérővel, TUDTAM hogy néz, és vigyorog. Cserébe folyamatosan fenyegetem, hogy hamarosan jön a brokkoli… (Valahol olvastam hogy az jót tesz a kis izéknek, na de J. utálja a brokkolit 🙂 )

Aztán egyik este, AZ után, amikor összebújva néztük a TV-t, csak úgy lazán magam elé képzeltem, ahogy az előbb említettek, halált megvető bátorsággal száguldanak át minden akadályon, hogy aztán célba érve, csalódottan nézzenek körül: Hol a jó büdös francba van az a nyomorult petesejt? ( És mint később kiderült, valószínűleg így is volt 😀 ) Szóval rám jött a röhögés, de ezt már mégsem szerettem volna J. elé vizionálni, úgyhogy inkább az oldalába nyomtam a fejem.

Nem parázunk rá egyébként, főleg J. nem, a maga kis nyugodt, békés természetével, kivárja amíg itt lesz a mi időnk.

Nem úgy a rokonok, és közeli barátok, akiknek nem lehet azt mondani hogy nem akarunk babát, mert úgyis sejtik.

Szóval, bár gondosan titkoljuk a döntést, miszerint utódot hozunk össze, (ezt én kértem még az elején, sejtve, hogy nem fog 1 hét alatt összejönni, és szerettem volna elkerülni a kínos kérdések, és fürkésző tekintetek kereszttüzét), folyamatosan kapjuk a “kedves” érdeklődéseket, mikor bővítjük már a család létszámát.

Szerencsére mint sok mindenben ebben is egyetértünk: Ez teljes mértékben a mi élményünk, a mi történetünk. Úgyhogy a család csak várja ki a maga idejét .

Most egyébként is jó így. Ebben a kis őszi napsütéses, nyugodt, kiegyensúlyozott létben.

J. szerelmével, és Barnaszeművel.

Az én tüneményes, édes, hihetetlenül szerethető, lökött kamaszommal.

Reggel megáll az ajtóban, egy száll gatyában, és néz rám a nagy barna szemeivel:

-Anya, most már vállra is gyúrok, látszik?

Én meg nézem, a jó kis izmos vállait, a gusztusos fiatal pasis testét, a csinos pofiját, és százmillióegyedszerre is szétolvadok a büszkeségtől. 🙂

És meghatottan gondolok arra, hogy tegnap még elfért az ölemben, mikor hozzámbújt, és milyen kis puha volt a bababőre mikor megpuszilgattam, milyen kis apró volt a talpacskája, ami most 44-es, és már nem látom a kis forgót a feje tetején, amire midig muszáj volt puszit nyomni.

A héten mesélte, kereste az osztályfőnökét éppen, amikor belefutott egy tiszta lányosztályba, akik vigyorogva vették szemügyre kamaszomat, majd az egyik megszólalt:

-De kis cuki, mindjárt alányúlok!

( Most tekintsünk el attól a ténytől hogy kis híján leestem a székről a mondat után, mert az ÉN IDŐMBEN (hihi) ilyen nem mondtunk, még gondolni se nagyon gondoltunk lány létünkre )

Barnaszemű kommentárja viszont:

-Azé nem tiltakoztam volna…

Szóval pofám leszakad. 🙂

Már megint napok óta itt motoznak a gondolatok a fejemben, csak éppen a 10 perc hiányzik hozzá, hogy “papírra”, ( na jó monitorra) vessem őket.

Szóval kezdem ott, hogy tankönyv rejtély megoldódott, a suliba a könyvtáros néni egy bűbáj volt, mindent készségesen elmagyarázott, miközben szerintem jót mulatott görcsös tankönyv csekk birtoklási vágyamon.

Az van, hogy használt könyveket fognak kapni, a maradékot meg- szakmai és nyelvkönyveket, ráérnek majd szeptemberben megrendelni.

Kő legördül, mégsem marad könyv nélkül szerelmetes magzatom. 🙂

A múlt héten újból beintett egy jó nagyot a kedves sors, még mindig semmi eredmény baba ügyben.

Nem mintha nem készítettem volna elő a dolgokat, ( szívem szerint le is írnám a sztorit, mert vigyorgok ahányszor eszembe jut, de mivel J. nem tud arról hogy én blogba foglalom életünk rezdüléseit, így beleszólása sem lehet abba, meddig terjedjen a kitárulkozás, hát nem viszem túlzásba az intim részeket, így védve őt a kellemetlen érzéstől, hogy jövendő b. neje világgá kürtöli minden bizalmas élményünket).

Szóval az volt, hogy hiába számolgattam én a napokat, a testem jót röhögött, és produkált egy 31 napos ciklust, amiből kikövetkeztethető, hogy elszámoltam magam, de alaposan.

Iszonyatosan jót hisztériáztam a fürdőszobában, ami nálam kizárólag odabent történik, ami azt jelenti, hogy akkor se venné észre rajtam senki, ha mellettem állna, de én mindig tök jól megkönnyebbülök tőle 🙂

Délután kibeszéltük a dolgokat J.-vel, ismét sokat tanult az egész babamizéria jelentős momentumairól, mert ugye J. tisztában van az alap dolgokkal, de a női ciklus apró mozzanatait eddig csak a menstruáció előtti bőgős hangulatok körvonalazták számára.

(Barnaszemű szerényen csak “Rémszerdának” hívta, a gyógyszer miatt még hajszálpontosan eme napon megérkező menstruáció előtti feszült állapotomat 🙂 )

Mire eddig jutottam az írásban megérkezett az ágyamba Barnaszemű, szeretetrohamot kapva, úgyhogy most épp a bordáimat igyekszem visszalélegezni a helyére, mert ilyenkor hajlamos elfeledkezni a tényről, hogy 90 kiló, és ha hozzám bújik az nagyon jó, csak épp levegőt nem kapok közben 🙂

Na jó, persze ezeket a pillanatokat el nem cserélném semmiért, mert örülök neki, hogy 16 évesen egyáltalán még hajlandó néminemű megszeretgetésre, csak közben azért felnyögök néha, amikor a fejével a hasamba fúródik pl. 🙂

Most elrobogott apukámmal, nagyon fontos és nagyon komoly szerelési munkálatokat végezni valahová, igazi szerelős kantáros nadrágban, és már előre tudom, megint nyakig olajosan fog hazajönni, mert a világért sem mosakodna meg még haza nem ér, mert akkor senki nem látná, hogy ő kéremszépen micsoda spéci munkát végzett éppen.

Annyira imádom 🙂

Visszatérve J. re és a terveinkre, a hét nagyon kimerítős volt, nagyon sok meló összejött, és a kolléganőm is szabadságon volt, azonkívül itt vigyorgott 15 kg barack, ami feltétlen befőtt szeretett volna lenni.

Úgyhogy este, amikor hulla fáradtan bedőltem az ágyba, csúnya módon, az jutott eszembe, istenem de jó hogy még nem tartunk azoknál a napoknál, amikor már “elvileg most”. 😀

Közben persze azért kicsit bennem van a félsz, hogy mi van ha kiderül hogy hiába is reménykedünk, hogy valami gond van, és nem lesz olyan diadalmenet az egész törénet.

És néha bepánikolok azon is, hogy vajon elég egészséges vagyok-e, (az a fránya túlsúly ugye) hogy kihordjak egy babát.

De ugyanakkor meg J. miatt még jobban szeretném az egészet, mint magam miatt.

J. a világ leggondoskodóbb, leggyengédebb, hihetetlen szeretetet árasztó, biztonságot adó embere.

Olyan aki apukának született.

Ha arra gondolok, hogy itt van Barnaszemű aki gyönyörű, okos, értelmes, egészséges srác, tele élettel, és jópofasággal, és hogy ő az, akire az apukája évek óta egyáltalán nem kíváncsi, akkor úgy érzem, az apukája kicsit nem is érdemelte meg, hogy csak úgy 22 évesen az övé lehessen ez a csoda.

És hogy tartozik az élet annyival J.-nek hogy belőle meg végre apuka lehessen, mert tudom, érzem, hogy nagyon nagyon jól fogja csinálni, és olyan szeretet, gondoskodást, odaadást fog nyújtani ennek a kis embernek, amilyenre csak ember vágyhat.

És tudom hogy ő mennyire vágyik rá, hogy apa lehessen.

És az életnek muszáj, hogy igazságos legyen. Ugye hogy ugye?

Amikor július elején kiderült, az idén már nyár közepén ki kell fizetni a tankönyveket, azért dühös voltam egy kicsit.

Dühös, mert nagy sunyiban készült az egész, és nem értettem, miért nem lehetett már március-április-május környékén szólni róla, figyi, ez van, így készülj. Hogy egy kicsit ráspórolj a dologra.

Fogalmam sincs mi lett volna, ha még mindig 1 fizetésből élünk. Így sem könnyű. És sok szülőtől hallottam, ahol 2 gyereket kell beiskolázni, hogy a nyaralásra félretett pénzt vitte el a tankönyves csekk.

Nyaralni meg ugye nem nagyon lehet majd szeptemberben…

Szóval ez a derült égből villámcsapás dolog, nem volt túl szép.

Na de nincs mit tenni, jól kimorgolódtam magam, aztán belenyugodtam, ez van és kész.

Lett egy kis külön meló, úgyhogy megnyugodva rakosgattam össze belőle a kb. kalkulált összeget, ha jön a csekk, akkor megvan a rávaló.

Ha jön…..

Teltek múltak a napok, már már mániákusan vártam a napi postával anyukámat, csekk sehol.

Jó, gondoltam, Barnaszemű neve V.-vel kezdődik, biztos a lista végén vagyunk.

De azért napról, napra nyugtalanabb lettem. Hiszen lassan itt az idő befizetni, ráadásul az ismerősök mind megkapták már.

Ma aztán telefont ragadtam. Furcsa volt az érzés nagyon, én telefonáljak, az én költségemen, hogy kiderítsem, miért nem fizethetek.

(Tudom tojhattam volna az egészre, majd lesz valahogy jelszóval, de a világért se tenném ki annak Barnaszeműt hogy szeptemberben huzavonázzunk a könyveken, hogy neki miért nincs?)

A 8 telefonszámból, 4 eleve foglalt volt, 4 pedig kicsöngött, majd nem történt semmi.

Aztán a legnagyobb meglepetésemre egy hölgy visszahívott.

Vázoltam a problémát, megadtam minden szükséges adatot, ( felkészült anyukaként még az iskola OM azonosítóját is tudtam), mire negyed óra után kiderült: Gyermekem egyszerűen nincs a rendszerben.

Hát ez szuper.

A hölgy ugyan próbálkozott egy: Biztos 10.-es és nem 11.-es, és biztos ez az osztály? kérdéssekkel, ( na vazzeg szerinted hülye vagyok én?- füstölögtem magamban), de aztán rá kellett jönnünk…Barnaszeműt valaki kihagyta a sorból.

A legjobb az egészben, hogy ezek után már csak augusztus 20. után tudnak neki könyvet rendelni, ami jó esetben a hölgy szerint szept. közepére fog megérkezni, mint azoknak akik nem fizetnek, vagy pótvizsgázik a gyerekük.

Persze csak miután az iskolával közösen kiderítettem, mi a hiba. Amit majd szerdán lehet, lévén akkor van ügyelet.

Nesze neked rendes ügyfél.

Kezem lábam töröm hogy kifizethessem végre a jól megérdemelt sárga csekkemet, na de ember tervez…bürokrácia meg végez.

Ezért most elkiránduljuk, fagyizzuk, sült halazzuk, szórakozzuk az összes pénzt, amit lázasan rakosgattam.

😀

Minden szülő, pontosítok, minden kamasz szülő, szerintem állandó hadilábon áll, a “meddig engedjem?”, “milyen szülő legyek?” kérdéskörrel.

Mert el jön az idő , hogy menni akar, és ÉLNI, lehetőleg most, azonnal, és nagyon, mert ha nem, akkor végleg lemarad…

Ó milyen jól is emlékszem még erre, a krokodilkönnyekkel kisírt péntek éjjeli discora, amire nem akartak elengedni, mert másnap karácsony, és hát muszáj neked karácsonykor is?

Igen, igen,igen mert ha nem megyek, hát  tuti életem legklasszabb, legfontosabb, legszebb, legkülönlegesebb eseményéről maradok le, pusztán a szülői önkény miatt.

Aztán persze nem történt semmi eget verő, Mr. Jópasi aznap se állt szóba velem, hiába lestem a szemem sarkából lopva, a megszokott zenék, a megszokott barátok vettek körül. De ott voltam, és ÉLTEM. Legalábbis akkor nagyon úgy tűnt 🙂

Ma már persze jót nevetek, és sokszor eszembe jut, amikor anyukám egy alkalommal csak úgy beszélgetés közben megjegyezte, egy nő 30 kora körül van úgy igazán csúcson.

Akkor persze kamaszos szájbiggyesztéssel vettem a dolgot, na persze….egy fenét.

Most viszont már pontosan tudom, mennyire nagyon baromira de igaza volt 🙂

És most itt van nekem egy 16 éves, és persze a sors igazsága szerint, meg kell hogy tapasztaljam a másik oldalt is. Szülőként kell helytállnom ebben a helyzetben.

Mert most ő szeretne repülni. És anya az, aki szárnyat szeg, vagy szárnyakat ad.

De ha adom, talán lezuhan, és összezúzza magát, ha elveszem? Összetöröm a szárnyait, és vajon nem fog-e ugyanúgy repülni majd, de törött szárnyakkal, bizalmatlanul, ha elengedem egyszer?

Barnaszemű az éjjel megint nem aludt itthon. A haverjánál sátoroznak a kertben.

J. találkozott már velük, szerinte jó kis belevaló gyerekek, persze jó értelemben, olyan kis életrevaló kölykök. És a motorok szerelmese mind, vagyis nagy valószínűség szerint, megint hajnalig motoroztak, meg bütyköltek….és mégis, a szívem leghátsó sarka úgy remeg, de úgy, egészen addig még be nem robban majd az ajtón, ki nem köt a nyakamban, a buksi fejét a vállgödrömbe nyomva.

Féltem na. Piszkosul.

És rágom meg rágom a témát, hogy nem vagyok-e túl engedékeny, hogy mit kellene tennem, engedni, tiltani?

Hiszen olyan jó gyerek. De nem szeretném elrontani.

Engem engedtek, a mai napig hálás vagyok érte.

Igaz én már 17 jócskán elmúltam, mire repülni vágytam.

Viszont ó hányszor keveredtünk hülye helyzetekbe, ami felnőtt fejjel már, egyáltalán nem tűnik olyan ártatlannak, mit akkor. Baj is történhetett volna…..

De mennyi jó kis emlék, kis titok, történet van itt bent, amit őrizgetek, és olyan jó, hogy ott és akkor átélhettem azt. Mert legyen akár pozitív, akár negatív az élmény, mind mind hozzárakott valamit ahhoz, ami most vagyok.

Szülőként viszont felelősség terhel azért, védeni azt, aki még nem elég érett ahhoz, hogy megvédje magát.

És nem csak a felelősség.

Hanem az a piszkos erős, világokat megmozgató, százszor százféleképp leírt, ősi, testemből kiszakadós ANYA érzés, amikor farkasként ugranál a világnak, egyetlen bántó szóért, egyetlen tüskéért, ami ellene fordul.

És mégis legyőzöd ezt az érzést. Vagy legalábbis csak odabent tombol, némán, könnyek között.

De érte megteszed, hogy mosolyogva, nyugalmat árasztva, útnak indítod, szendvicset, csomagolsz, telefont töltesz, és nézed ahogy vigyorogva leporoszkál a lépcsőn, miközben a lelked egy része jól nyakon csípné, bezárná a szobába, és lenyelné a kulcsot.

Mikor jön már Haza?

Ha valaki 184 cm az nagyon jó tud lenni, főleg ha majdnem méteres virgácsok tartoznak eme magassághoz. Ja. Általában tök jó. Kivéve ha eme virgácsokat meg kell szabadítani a felesleges szőrszálaktól. Na mert az maga a FELADAT.

Valamikor próbálkoztam szőrtelenítő krémmel, de sajna nekem egy tubus nem elég a két lábamra, úgyhogy gazdaságossági szempontból lemondtam a dologról.

Marad a borotva, ami gyors és pontos, de sajnos max 5-6 napig tart, vagyis elég sűrűn be kell iktatni a napi teendők közé….

Egyszer ugyan próbálkoztam a gyantával, de nem vettem hozzá lemosó olajat, úgyhogy két napig mindenhez hozzáragadtam, a lepedőtől a kedvenc szoknyámig. Még J.-hez is, de szerencsére nem vette észre 😀

Szóval pénteken ismét jött az isteni szikra, félre a borotvát, mert gyantázni tök menő, praktikus, kényelmes, és annyi jót írnak róla a neten. 🙂

Csütörtökön beszereztem a szükségeseket, természetesen lemosó olajat is, meg plusz csíkokat is, a felület méreteire gondolva 🙂

Péntek reggel aztán hajrá…..

Felmelegítettem a gyantát, mikróban, a dobozon leírtak szerint, és felsimítottam a lábamra. Letép. Hmmm. Maradt még némi szőr. Újra bekentem, letép. Szőrök makacsul vigyorognak. Anyátok. Kb 3-4 lehúzásra már egész jó volt a helyzet, de kb fél óra után még mindig csak egy árva fél lábszárnál tartottam, úgyhogy lassan rá kellett jönnöm, ha ma dolgozni akarok menni, akkor itt a vége…

Ráadásul a lábam szára kezdett kicsit furán festeni, tele lettem apró lila pontszerű véraláfutásokkal….

Na akkor lábat hagyjuk, megcsinálom a karom, arra biztosan jó lesz, ott csak pár pihe található, nem is lenne szükséges, de hát tök jó lenne ha bársonyosan sima lenne, meg minden….

Gyanta felken, lehúz….egy részen a bőrrel együtt, mert első próbálkozásra azzal a karommal kezdtem, ami valamikor másodfokú égést szenvedett, és sosem lett rajta a régi a huzat.

Pfff. Na azé lehúztam végig, elégedett is voltam végül, az a két pici seb meg, hát, istenem.

És akkor még befejezésként, jött az isteni szikra, a hónom alatt is le kellene gyantázni, mert milyen jó lenne ha nem kellene két naponta áthúzni, hanem hetekig sima maradna….

Hehe.

Ismét lelkesen bekentem a kiszemelt részt, de közben hívott J., úgyhogy először összeragadtam. Persze nem árultam el neki, miben ügyködöm, ezek abszolute női dolgok, J.-nek csak a tökéletes eredmény dukál.

Mikor szétválasztottam a karom az oldalamtól, újra kentem, fel a csíkot, és jahuuujjj….Lett akkora lila foltom azonnal, mintha legalábbis jól összeverekedtem volna valamely vérmesebb nőtársammal.

Na itt volt a pont, amikor sürgősen lecsiszatoltam a maradék ragacsot, előkaptam a borotvát, levakarásztam, amit le kellett, majd elvonultam dolgozni.

Este J. kerek szemekkel nézett, lilásfekete hónom sokkoló látványát nyugtázva, mire némán orra alá nyomtam pöttyös lábam szárát, és kissé hámhiányos karomat.

-Micsináltál kicsikém?

-Őőőő, gyantáztam.

-Hát,  akkor inkább maradj szőrös legközelebb.

És néz, ahogy csak egy Y kromoszómás egyed tud, teljesen értetlenül, mert szerintem férfi soha  meg nem értheti egy nő hisztérikus viselkedését, a nemkívánatos szőrszálak látványától. 😀

Anno kb 10-15 évvel ezelőtt, egy temetésen vetődött fel, hogy sajnos legtöbbször pontosan ez a szomorú családi esemény az, ami összehozza a családot.

Apukámék 5-en vannak testvérek, a nagyapám 6 testvérrel osztozott a szülői figyelmen. Vagyis azért nálunk a család, az elég tág fogalom. Szószerint:)

Na szóval akkor valaki felvetette, hogy mi lenne ha minden évben lenne egy nagy családi találkozó?

Az ötletet tett követte, megszerveződött az első csekély 50-60 fős buli, ami olyannyira jól sikerül, hogy azóta minden évben megismételjük.

Mindig más az aki vállalja a szervezést, ebből soha nincs vita, de persze általában mindenki kiveszi a részét a szervezésből, ahogy tudja.

Mindig más a helyszín is, ami például az idén engem nagyon kellemesen érintett, mert gyerekkorom egyik legklasszabb nyaralásának helyszínén tartottuk, úgyhogy Barnaszeműt meg J.-t egész úton vicces sztorikkal szórakoztattam.

És ahogy ott álltam az udvaron, a szememmel végigjártam minden zegzugot, az orrommal kerestem azokat a régi illatokat, akkor olyan volt az egész, mintha tegnap történt volna minden, és csak szakadtak fel az emlékek sorban, és nekem ez most nagyon jól esett. Mert néha olyan jó nosztalgiázni cseppet.

Szóval ez az idei buli, most szombaton volt.

Az egész úgy szokott kezdődni, hogy jó előre, már tavasz kezdetén kijelölődik az időpont.

Erre a napra aztán mindenki készül, mennek a kis levelek, telefonok.

Az alap, hogy a nők a legjobb sütivel készülnek, amit csak össze tudnak hozni, sőt van olyan illető akinek konkrétan ki van kötve, hogy a bizonyos sütemény nélkül nagyon szomorú lesz a buli 😀

Ha lehet senki nem szervez nyaralást, programot erre a hétvégére.

Aztán az aktuális héten már mindenki lázasan készül, ki kit hoz még magával, ki mikor érkezik, ki nem tud jönni, mit vigyünk, mikor mentek?

Az úton minden autóba be kell lesni ám, nem rokon-e a benne ülő, mert hát 10-15 autó biztosan épp arra felé kell hogy tartson. 🙂

Végre aztán megérkezünk, végigüdvözöljük az egybegyűlteket, leadjuk a sütit a sütigyűjtő helyen, (közben persze felméri az ember a felhozatalt 🙂 ), és aztán valahol egyszerűen csak ott ragadunk.

Általában mindenki megtalálja a maga társaságát, a 2 évestől, a 70 évesig, mert van bőven választék minden korosztályból.

De egyébként is. Alap, hogy pár percre azért mindenki szakít időt a másikra, hogy vagy, hogy vagytok, kivel mi történt.

Mennek a sztorik a múltból, a hülyéskedések, az idősebbek nosztalgiáznak, politizálnak, a gyerekek rohangálnak, csupa maszatosak meg csatakosak lesznek estére, de így van jól.

Közben ebéd,  utána a süteménygyűjtő helyre is elkezdődik a tányérokkal való szerény  vándorlás 🙂

És a közös fotó. Vihogások, pofa vágások, apukám mindenkit lekommandíroz, ki  hova álljon, valaki benyög valami hülyeséget, és mindenki épp röhög amikor repül a kismadár 🙂

Aztán egy pár percre elcsöndesedik a társaság, és előkerülnek a nevek,a nevek akik már nem lehetnek velünk. De szeretnénk hinni, ott akkor abban a percben, hogy ha nagyon sokan, és nagyon nagy szeretettel gondolunk rájuk, akkor bárhol is legyenek ők most, de érezniük kell, hogy hozzánk tartoznak ők is örökre….

Imádom ezt a napot minden évben. Imádom apu unokatestvéreitől, a másod másod unokahúgomig, az összes hozzám tartozót.

Szeretem bennük azt, hogy mindenkinek ugyanolyan fontos ez a nap, hogy más is várja, tervezi, hogy fontosnak érzik azt az összetartó erőt, ami bennünket, mint családot összeköt.

És búcsúzáskor már mindenki azt kérdezi: Jövőre hol találkozunk?