16 év után....Noooormális??

Az a nagy helyzet, hogy délelőttre teljesen kipurcantam, és jót pityeregtem úgy szépen csendesen.

Minekután Barnaszeművel összekaptunk ebéd ügyben. Mert 1 órakor bizony még a fagyott hús vigyorgott a tálban, mivel drága édesanyja, fél 10-ig aludt, aztán meg 11 ig még lustultunk az ágyban.

Ő viszont szeretett volna lemenni a motorját bütykölni, de előtte persze jó lenne ebédelni, mert hát…..kamaszétvágy.

Ebéd meg, jó ha 2-re készen lesz. És akkor hirtelen ott volt, hogy de mosni is kell, meg a lakás, meg a zöldbab, meg még nem zuhanyoztam, és akkor eltörött a mécses, de úgy rendesen.

Pedig csak egyetlen délelőttöt szerettem volna, ami kicsit semmittevős…..

Mert nem értem, hogy a jó büdös francba nincs nekem soha fél órám. De komolyan.

Reggel felkelek, és onnantól csak jönnek, meg jönnek a megoldani váró feladatok.

És közben ott a varrni való póló hetek óta, a lábamon a körömlakk már vállalhatatlanul lenőtt, és ….és…

És hatvanhatodszor is felteszem a kérdést, más hogyan csinálja? És én mit csinálok rosszul?

Mert. Ott van pl a “mindiglegyéljónő” intelem, amit az anyádtól, a legutolsó újságig mindenki beléd sulykol, hogy még véletlenül se kinyúlt macinaci, és zsíros haj, meg ócska póló. Mert az kiábrándító a férfi, számára, és majd jól ki is szeret belőled….

És én igazán igyekszem is basszus, de azért csak összejön hogy még délben is a hálóingként használt pólóban rohangászom, a hajam egy nagy rakás szerencsétlenség, és a lában meg már inkább a jetiéhez hasonlít.

Jó, akkor kicsit önzőre váltok, szombat délelőtt kis pedikűr, arcpakolás, ilyesmi…

És akkor meg ott tartok, hogy 2 kor még nincs ebéd, a padlón a hajszálaim lehetőleg az összes porcicát igyekeznek megkötni, két nap alatt, és a mosogatnivaló szemtelenül kivigyorog a mosogatóból…

Jó akkor takarítok előbb….

De akkor jön Barnaszemű hogy menjek és nézzem meg a legeslegeslegfontosabb videót amit talált, aztán jön hogy délután jó lenne egy picit aludni, mert J. minden hétköznap ötkor kel, és pihennie kéne, de úgy nem hajlandó ha én meg suvickolok közben…

Jó akkor, ők a legfontosabbak…

Aztán telefonál anyám, hogy nem győzi a kertet, és a borsó…meg a zöldbab…

Jó akkor még a kert is.

És aztán hétköznap este felé, amikor épp a vacsorát hozom tető alá, és közben még gyorsan a mosógépet is elindítom, kipakolom a wc papírt, letörlöm a csapot, elpakolom a tiszta ruhát, akkor kinézek az ablakon, és azt látom hogy a szomszéd háztömbből két nő is a kertben napozik, teljes lelki nyugalommal, akkor tényleg minden irigység nélkül, és nem rosszallásból, de komolyan kérdezem:

Hogy a jó büdös francba csinálják????

Te hogy csinálod?

Neked megy a szupernő, szuperanya, szuper munkaerő, szuper konyhatündér,  szuper takaritónő szerep? Így egyszerre? Vagy hagyod a francba? Na de melyiket???

Annyi de annyi teória létezik arra, miért is jó fiatalon szülni, (ahogyan persze arra is, miért jó érettebben).

Nekem -remélem-alkalmam lesz mindkét verziót megtapasztalni, úgyhogy majd akkor írok egy nagggyon komoly, és nagggyon tudományos tézist a dologról.

Most per pillanat viszont azért volt jó 21 évesen szülni, mert 37 évesen egy baromi jóképű, baromi jó testű, világszép szemű pasassal vonulok mindenhová, aki ráadásul szuper jópofa is, és teljesen odavagyok érte.

Most komolyan. Más anya is ennyire odavan a kamasz fiáért, vagy kezdjek aggódni, nálam van a bibi?

De nézem a gyönyörű barna szemeit, a bajuszkás csinos pofiját, a kigyúrt vállakat, és karokat, és huszonhatodszorra is totálisan elolvadok, mennyire jó pasi. ( Lesz naaa 🙂 )

Tegnap egész nap velem volt, egy elég kemény napot lenyomtunk, árubeszerzés ügyben, ami egész napos vezetés-pakolás-talpalás-cipekedés-intézkedés kombó. De közben nagyokat dumálunk a kocsiban, röhögünk egy csomót, megbeszéljük az élet nagy dolgait, huszadjára is végighallgatom hogy a MOTOR épp milyen stádiumban áll, kivárom a sort a motorosboltban, számomra teljesen ismeretlen alkatrészekért, cserében ő nem türelmetlenkedik, még épp csak bekukkantunk a cipőboltba 🙂

Imádom. A kis gondolatait, a jövőről szövött álmait, a futó szégyenlős pillantásokat a csajok felé, akik általában sokkal bátrabban stírölik egy szem magzatomat, és jobb híján velem bratyiznak, ( igazi nők bakker, tudják a szabályt, az anyával jóban kell lenni 🙂 )amit én széles vigyorgással nyugtázok.

És a legjobb valahol mégis az az egészben, hogy elmondja ezeket a dolgokat, hogy tudhatok róla, mi játszódik odabent, hogy ennyi idősen még nem ciki: “anyám”, és már tegnap este kijelentette, ma is jön velem, amikor kiszállítok, és majd csak utána megy a szerelmetes motorját tovább bütykörészni.

És ez nekem a világon mindennél többet jelent.

Valamikor, amikor még odabent kopogtatott a pocakomban, olyan sokat álmodoztam róla, milyen lesz majd az élet együtt. Azt első pillanatban tudtam, fiam lesz. Megéreztem.De akkor is a legszebb az, hogy pontosan ilyennek képzeltem, vágytam.

Ilyen szenvedélyesnek, álmodozónak, élettel elégedettnek, viccesnek, szorosan kötődősnek.

Bármilyen is lett volna, ugyanennyire szeretni való lenne. Mert 16 éves, és álmodozik, és akkora benne a lehetőség, a jövő, az érték, az élet.

És  szeretném, ha J. is átélhetné ezt, az első pillanattól fogva. Én pedig újból. Duplán. A kicsi kis dolgaival, és a nagy nagy élményeivel. Mert úgy  lenne minden kerek. 🙂

Avagy hogyan kell éjnek évadján krosnyogni a munkahely körül, és aztán jót röhögni….

Na de csak szép sorjában. Tudni kell hogy én anyukám üzletében dolgozom, vagyis családon belül, és ez az üzlet kb 200 méterre található a lakásunktól. Konkrétan az ablakból lelátok az udvarra.

Szombat éjjel ott ragadtam a tv előtt, Üvöltő szelek…..kb már ötödszörre, de nekem azért végig kellett néznem, mert hát, csajos film meg minden.

Csajos film, tehát J. kb a felénél bealudt 🙂

Majdnem éjjel 1 volt már mire vége lett, tv lekapcs, aztán rövid mocorgás, a legkényelmesebb testhelyzet felvétele érdekében, J. valamely kilógó testrészét is meg kell keresni, ( nem, nem AZT, te kis huncut, bár egyszer gyanútlanul odanyúltam reggel, azt hittem a keze 😀 )odasimulás céljából, aztán elégedett sóhaj, aludjunk.

Hogy aztán 10 perc múlva egyszerre üljünk fel az ágyban, szól a riasztó! Az üzleté? Tanakodás. Azt hiszem, igen.

Melegítő elő, papucs keres, gyerünk.

Hozzá kell tennem, én betörőre nem is gyanakodtam, az üzlettel szemben, elég élénk forgalmat lebonyolító szórakozóhely van, szombat lévén, a házig hallatszott az “élet”. Inkább arra gyanakodtam, valaki nekidőlt az ajtónak esetleg, vagy betörtek egy ablakot, esetleg bent esett le valami tárgy a polcról…

Szóval átszáguldottunk az udvaron, riasztó üvölt, mint az állat, bár igazából ez senkit nem nagyon zavart 🙂

Körülnéztünk kint, semmi, körülnéztünk bent, semmi. Közben J. felkapcsolta a villanyt, hogy még akkor az első ajtót megnézem, aztán ha semmi, akkor megyünk haza, és rejtély marad, miért is fújt riadót a rendszer.

És akkor…

J. meglátott egy fehér farkat.

Egy macska!- állapította meg tárgyilagosan.

Mi???-néztem én értelmesen.

-Itt egy macska-vigyorodott el.

Akkor már hallottam is egy halvány : Nyaú-t.

Ciccc.cicc- szólaltam meg, mire békésen előkocogott a polcok alól, a szomszéd hófehér macskája.

Hagyta magát karba venni, aztán elégedetten dorombolni kezdett.

Az első döbbenet után, iszonyatosan röhögni kezdtünk.

Anyám alapból nem lelkesedik a macskákért, de minden kétséget kizáróan ő engedte be valahogyan, vagy legalábbis a macsek besurrant, még ő a kertben bóklászott, és nyitva hagyta a hátsó ajtót.

Aztán meglapult, és anyu pedig szépen bezárta őt este.

A riasztó pedig úgy van beállítva, hogy az esetleges egerek miatt, pl a padlónál nem érzékel, de kb 30-40 cm-re már igen. Szegény cicus pedig a kiutat keresve, akkor mászhatott fel olyan magasságba, ahol már érzékelte őt a riasztó.

A cicát aztán kitessékeltük, és jó kis vihogások között, hazaballagtunk.

Én pedig alig vártam a reggelt, hogy anyámnak elmesélhessem hogy betörőt fogtunk az éjjel 🙂

Aztán az van még, hogy a hétvégén eldőlt az, ami már hetek óta téma volt, és érlelődött: Költözünk.

Lassan de biztosan kinőjük a lakást, még baba nélkül is, és Barnaszemű is régóta rágja a fülemet, hogy külön szobát szeretne. Most két szobánk van, a kicsiben mi tanyázunk, ő pedig a nagyobbat birtokolja, ami nappaliként is szolgál. ( Mondjuk hozzánk sac per kb évente kétszer jönnek vendégek, de neki ez is sok 🙂 )

Szóval ma meghirdetem a mi kis kuckónkat, és aztán ha sikerül eladni…Barnaszemű végre megkapja a hőn áhított szobáját. 🙂

Na meg hát azért csak ne unatkozzak már….

😀

Második hónap is “rendben” végződött. 🙁 Pedig ahogy telnek a napok egyre kevesebb az elbizonytalanodás, a kétely bennem, és egyre több az “igen, akarom”

Talán pont ez a célja annak hogy még várnunk kell?

Reggel lógó orral vonultam ki a fürdőből, úgyhogy J. már sejtette, mi bajom.Ugyanakkor igyekszem nem nagyon mutatni a csalódottságomat, mert szegény J., hajlamos beleélni magát abba, hogy valamit ő nem csinál jól. Ezt pedig semmiképp sem akarom. És nem akarok teljesítmény kényszert sem, nem akarom hogy a hálószobába beköltözzön a “most muszáj” érzés.

Ami nem jelenti azt, hogy ÉN nem fogom kiszámolni az időpontot, és nem támadom le orvul. 😀 Persze igyekszem majd  teljesen spontán jelleget kölcsönözni a dolognak 😀

Ő sokkal kevésbé járatos a témában, lévén hogy nem olvas össze mindent, amit csak a neten talál. Velem ellentétben….

Türelmetlen vagyok na. Sosem volt erősségem várni, és azt hiszem ez már nem is fog változni. Néha azt hiszem, a sors pont ez miatt igyekszik most kicsit borsot törni az orrom alá, egy kicsit megszelídíteni az akarnok fejemet.

Ráadásul a tapintatlan emberek is morcos vonalat tudnak húzni, rózsaszirom homlokomra.

Ugyanis ebben a melegben előkerülnek a kis könnyű felsőim, meg ruháim. Mivel én elég széles csípővel és hátsó résszel rendelkezem, ugyanakkor a vállam és a mellem elég arányos, szeretem a felül szűkebb, mell alól bővülő fazonokat.

Az viszont nem mondható rám, hogy a hasam nagy lenne, és soha nem is volt.

1981 ben, öt éves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, új autót vesznek, apukám wartburgja mellé.

Egy hófehér dácia 1300-as lett a befutó.

Évekig hűen szolgálta családunkat, apukám autószerelőként gondosan karban tartotta, úgyhogy repültek az évek, de ő falta a kilométereket rendületlenül.

Amikor 19 évesen jogosítványt kaptam, azonnal vezethettem, és onnantól kezdve ezeregy kamaszkori, fiatal csajos emlék fűz hozzá. Vele hoztam haza a kórházból a barátnőm kisfiát, majd rá két évre az enyém is vele indult hazafelé. Éjszakai csavargások a barátnőmmel, a haverokkal. Az évek, amikor az induló üzletünkben vele hordtuk az árút, úgy hogy a hátsó ülés ki volt szedve, és a plafonig pakoltuk.

Aztán megkaptam végleg…..

A mindenem lett a kis kopott autó. Imádtam, imádom a mai napig.

Óvtam, dédelgettem, és ő olyan hűségesen szolgált minden percben, hogy elhittem, lelke van.

Indultam vele olyan hóban, hogy az aljáig ért, de ő vitt, hűségesen, hogy beérjek a tanfolyamra, ahová jártam. Rengeteget csavarogtunk Barnaszeművel, több száz kilométerekre, soha nem volt semmi baj. És ha volt is, jött apukám, aki egykettőre megreparálta. 🙂

Amikor a lakást felújítottam az ablakoktól, a laminált parkettáig hurcoltam benne mindent.

Aztán tavaly nyáron lejárt a műszaki vizsgája, én nekem szomorúan be kellett látnom, már nem fogjuk tudni felújíttatni…..

Apukám is, lassan közel a hetvenhez, már nem vállalhat be egy olyan komoly felújítást, mint amit igényelt volna.

És mivel kellett egy megbízható autó,  J. eladta az ő Ladáját, és vettünk egy Mazdát.

Dácia pedig apukámhoz került.

Apu próbált pár kört futni az ügyében, hogy esetleg hogy lehetne úgy kivonni a forgalomból, hogy ne kelljen bontóba adni, de sajnos kiderült….nem lehet.

Anyuval épp ebédeltünk , amikor ő is leült az asztalhoz és elmondta, nincs mit tenni tovább.

-Akkor most mi lesz?- kérdezte, anyukám, mire apu kimondta a szót: Bontó!

Abban a pillanatban nekem akkora gombóc nőtt a torkomban, hogy csak ültem ott, mint aki megkukult. Láttam a képet, ahogy egy gép közelít öreg  barátom kopott kis karosszériája felé, és ripityára töri azt, amire én évekig féltő gonddal vigyáztam.  Gyűrtem én vissza, gyűrtem volna, kb fél percig sikerült is, aztán meg jól elbőgtem magam……

Ne vigyétek bontóba!-bömböltem,.légyszives ne vigyétek! Inkább eladom, megígérem…..

És zokogtam.

Anyám és apám, döbbent arccal meredtek rám.

Aztán anyám megszólalt: ( Az ő nevén van az autó)

Na jó basszus, akkor vonjuk ki a forgalomból ideiglenesen, kifizetem….

2300 Ft / fél év. Kifizettem végül is, meg el is mentem elintézni az okmányirodába.

Így kapott haladékot, az én drágaságom. De ezzel még nem oldódott meg véglegesen a sorsa.

Elkezdtem hirdetgetni, azzal a nem titkolt szándékkal hogy olyannak szeretném eladni, aki érez még benne lehetőséget arra, hogy felújítsa.

( Azt azért még hozzátenném, én voltam itthon, mikor J. szintén nagyon szeretett, és gyönyörű, megkímélt Ladáját elvitték,( mert J. dolgozott) és én mentem el a pasassal az eredetiségvizsgálatot elintézni, hogy aztán amikor elváljanak útjaink,  szintén sikerüljön bőgőzni egy sort, ahogy otthagytam a szervíz parkolójában. Nem nagyon mennek nekem ezek a dolgok naaa. 🙂 )

Pár hete írt nekem egy hölgy, hogy őt nagyon érdekelné az autó, és neki is dáciája volt valamikor, úgyhogy nagyon örülne neki, ha megint lenne neki egy.

Ma eljöttek, és szerelem volt első látásra. 🙂

Volt valami számomra nagyon kedves abban, ahogy ott álltunk, szemünk egy ütött kopott öreg ócskaságon, az én kezem szeretgetősen a motorháztetőn, és amikor a kis hölgy rám nézett, akkor a szemében láttam….láttam a saját lökött szeretetemet az autó felé.

Amikor aztán elmondta, hogy neki pont ugyanilyen volt, és amikor elvitték a bontóba, akkor ott állt sírva fölötte, akkor azonnal tudtam ám, hogy övé az autó. 🙂

Megmentettem na. És ettől most nagyon de nagyon boldog vagyok.

Persze ha megnyerem a lottó ötöst, akkor nem eladó ám 😀

Már rég úton kellene lennem, húsnak olvadoznia a tálban, néninemű rendnek a szobában, erre itt heverek az ágyon, és írok…

Mert napok óta nem volt 10 percem, és a következő napokban nem is lesz….hát most rendetlenkedem. 🙂

J. dolgozik délelőtt, kettesben a “nagyonszeretjükám” főnökével, ami úgy szokott kinézni, hogy ha délig tart a munkaidő, akkor én rátelefonálok fél 1 kor hogy : Drágám, elindultál már, mert ezt meg ezt még venni kellene…..És akkor általában fél órán beül elengedi, mert észbe kap, hogy egyeseknek családja is van, akik teljesen irreális módon, szeretnének hétvégén együtt lenni.

A legfontosabb most mégis az, hogy a jövő héten eldől, kell e még tampont vennem…..

És én tiszta hiszti vagyok.

Az eszem okoskodik itt nekem, hogy de hát még csak második hónapja, és amúgy is, nem dől össze világ…aztán jön a nagyon hisztis, és türelmetlen én, és némán tombol egyet a lelkemben, hogy DE ÉN MOST AKAROM!

És félek, mert tudom hogy bőgőzés lesz, ha mégsem, aztán meg szidom a hülye konok fejemet, mert más milyen türelmesen viseli ezt is, hónapokig esetleg évekig is….

És aztán jót vigyorgok magamon, mert az jut eszembe, hogy 20 évesen, én azt hittem gyámoltalan és szelíd természet vagyok, és mellém egy erős férfi kell, aki irányít. Mert hogy nagyon odabújós vagyok.

Mennyire nem ismertem önmagam….

Jól meg is szívtam ez okán, kellett nekem a macsómen.

Na de fátylat a múltra.

J. ben pontosan az a jó, hogy nem irányít, csak körülölel. Nehéz ezt jól leírni, de még soha az életben nem éreztem ezt, mint mellette. Szabad vagyok, de védett is. Körülölel ha kell, repülni enged, de ha kell, mindig ott van, valami csodálatos védőburokkal ölel át, de hagyja hogy önmagam legyek.

A múlt héten csavarogtunk egy cseppet, fent aludtunk az ő lakásában, és én olyankor gyerek vagyok, akit kényeztetnek. És nekem ez néha annyira kell.

Még a sötétben világítós nyalókát is megvette nekem 😀

Barnaszemű viszont nem ismeri a télifagyit!!!

Ahogy bóklásztunk az egyik multiban, vidáman csodálkoztunk rá, gyerekkorunk sztárédességére. 🙂

Vettünk is belőle rögvest hármat, majd este megesszük jelszóval.

Este belenyomom Barnaszemű mancsába, kerek szemekkel, bizalmatlanul nézi….

-Mi ez?

-Télifagyi!

-Ne bassz…..-kommentál.

-De tényleg. Télifagyi. A mi időnkben még nem volt télen rendes fagyi, ezt ettük helyette.-magyarázom.

Bizalmatlanul méregeti, beleharap. Aztán a kezembe nyomja.

-Fúúúú….

Nahát kisfiam.

Vígan majszolom, miközben Milka csokin, és tejszínes jégkrémen felnőtt magzatom, megbotránkozva pislog rám.

Majd megtudja ő is, mint jelent néha a gyerekkor íze 😀

A tegnapi bejegyzésem nem sikerült valami vidámra, de ez is bennem van, hozzám tartozik. Ha nem lenne árnyék, nem lenne napsütés sem.

Ugyanakkor úgy vagyok vele, kiírom magamból, mert bánt a dolog, és egy kicsit máris jobb, könnyebb.

És J. nem lenne J. ha nem szagolná ki hogy mi a helyzet királylánya lelkében, mert tegnap rákérdezett este, hogy mi az álláspontom esküvő ügyben.

Én meg szépen rávágtam, hogy pillanatnyilag a baba projekt jobban foglalkoztat. 🙂

-Ok, értem a célzást, húzzak bele-nevette el magát. 😀

Aztán azt mondta, minden úgy lesz, ahogy én akarom.

És ez az a pont mindig, amikor csak nézek rá nagy szemekkel, és szinte simogat az a szeretet amit sugároz felém, megnyugtat, felemel, és ezredszerre is rácsodálkozok: Engem még sosem szeretet így senki!

Ilyen önzetlenül, körbeölelősen, megnyugtatóan, önmagam lehetősen.

És ez már egy másik nap volt, egyébként is.

Mert végre süt a nap, és ilyenkor ezer hangya kezd bizseregni a tagjaimban, és mehetnékem van, és vigyorgok mint egy megszállott.

És imádom a nővéremet, mert csak úgy vett nekem egy felsőt, és igazi meglepi volt, és annyira aranyos tőle, hogy gondolt rám.

Meg azért öcsire sem haragszom ám, ne értse senki félre a tegnapi bejegyzésemet, és most hogy már süt a nap, még az is elképzelhetőnek látszik, hogy majd egyszer, ha épp azonos hullámhosszon mozgunk, akkor tudunk majd talán beszélgetni is.

Mert egy ragyogó nyári napon, amikor épp fürdöm J. szerelmében, (ráadásul szerintem a hormonjaim is tetőznek 🙂 ), és minden csudajól klappol éppen, akkor ugye minden elképzelhető ám 🙂

És keresztanya is leszek, ha minden igaz, jövő vasárnap.

Egyenlőre még fogalmam sincs, hogy is kell viselkednie egy keresztanyukának, de addig még utánanézek a dolognak, és tökjófej leszek, az bizti 🙂

Barnaszeműmet pedig változatlanul imádom, minden csepp véremmel, mert múlt szombaton vett magának, a saját spórolt pénzéből egy igazi motort, ami ugyan hihetetlenül rozoga állapotban van, ( Apu és J. is mentek vele megvenni, de a lelkükre kötöttem, hagyják hogy elhozza, hacsak nem menthetetlen), de azóta olyan csillogó szemek, és üdvözült pofi közlekedik a lakásban, és repkednek a alkatrész nevek, hogy mindenképpen megérte a dolog. Igaz, az olajos mancsnyomok a fürdőben szanaszét, és az előszoba falán, enyhén “nagy fülest” állapotot idéznek elő nálam, de csak kb 2 másodpercig, addig meg szerencséjére nem kerül kézügybe. Aztán kis sóhajjal fogom a spriclizős flakont, és dörgölök.

Végül is motortulajdonos drága magzatom, és ez a lényeg 🙂

Kp. 8 csontomat törte ripityára aznap, mert egész délután a nyakamban lógott, és szorongatott örömében 😀

Merthogy a nyáron ő azt felújítja, ami egész jó úton halad, mert tegnap mindösszesen egy váz, és sok-sok láda, tele alkatrésszel fogadott, amikor megtekintésre invitált. 🙂

Annyira de annyira szeretem a kis lelkes kamaszfejét, a terveit, az álmodozását. Hogy pontosan olyan, amilyennek álmodtam őt, amikor még ott hordtam a pocakomban. Azt hiszem ez mindennél többet jelent. Életem ajándéka az, hogy ő van nekem.

És még matekból sem bukott 😀

( Ezt meséli mindenkinek lelkesen, holott hármas lett, de az első félévben valóban megbajlódtunk alaposan, és úgy látszik, kicsit azért betojt őkelme 🙂 )

Na ja. Mint a filmekben. Lánykérés, aztán esküvő, aztán gyerek. Meg sok rózsaszín bizbasz,  meg boldogan élünk, még meg nem halunk.

Na de ez a való életben persze ritkán van így.

Mert lássukcsak. J. ugye megkérte a kezem, cirka egy hónappal ezelőtt. Ha most húsz éves lennék, boldogan bújnám a divatlapokat, böngészném a netet, barátnőket nyaggatnék, tervezném a nagy napot.

De nem vagyok húsz éves…….

Úgyhogy naív képzelgések helyett kőkeményen jár az agyam.

Másnap ültünk a kertben, és tervezgettünk. Mikor, hogyan, kivel?

Őszintén szólva, nekem a baba még mindig fontosabb mint ez az egész esküvősdi, és simán elhalasztanám a dolgot, még jövendőbeli gyermekünk 2-3 évesen ott tipeg mellettünk.

J. viszont azt szeretné, ha a kicsi már normális családba érkezne.

Tudod, nem mondhatom neki, de én már sajnos tudom, nem ezen múlik a dolog. Hiába volt a nagy eskü, a lázas tervezgetés, a boldog összeborulás, ha az ember párja a mindennapokban nem bizonyít.

Hogy egy család nem attól lesz boldog, hogy családnak nevezzük-e, hanem attól hogy minden egyes tagja jól érzi magát benne.

De mivel szeretem J.-t, és szeretem benne a hitet, amit neki még jelent a házasság, ok, legyen esküvő.

Mert ugyanakkor valahol, valahogy mégiscsak jó érzés, ha azt mondhatom arról az emberről akit szeretek: A férjem.

Nem a pasim, a párom, az élettársam, a fiúm.

De mindjárt ezzel együtt jön a következő dilemma.

Nagy esküvő szóba se jöhet, nem igazán tudnánk miből finanszírozni, inkább olyan csendesebb, szűk családi esküvőt gondoltunk ki, egy étteremben, vacsorával.

Viszont az utóbbi napokban ezen is elgondolkodtam.

Apun kívül az én családom, nem igazán mutatott komoly lelkesedést az ügyben.

Inkább úgy éreztem, kis sóhajjal vették tudomásul, amolyan “B. újabb dilis húzása” címszóval.

És ez nem esik túl jól.

Ahogyan az sem, azt érzem, anyám elsősorban azért aggódik, hogy a lakásom esetleg közös tulajdonba kerül. ( Ahogyan J. lakása is, de úgy látszik ezen apró tényről nem nagyon vesz tudomást)

Az öcsémmel pedig sajnos az utóbbi időben annyira korlátozódott a kapcsolatunk, hogy ha találkozunk, pár szóval lefikáz a méreteim miatt, ha teheti kigúnyol a hátam mögött az idomaimat kritizálva, és  kb. ennyi…..

Vagyis minél többet gondolkodom rajta, annál kevésbé van kedvem ahhoz, hogy családi esküvőt üljünk, ahol ott lebegne egy csomó negatív gondolat, és ez miatt én érezzem szarul magam.

Pedig olyan sokszor álmodtam arról, hogy ha még egyszer az életben a sors megadja nekem a lehetőséget arra, hogy esküvőm legyen, akkor az egészen más lesz mint az első. Nem feszengős, nem megfelelni akarós, mások által irányított.

Hanem laza, nevetős, jól érzem magam a bőrömben érzős.

De egyre inkább elúszni látszik a dolog.

J. is érzi, bár ezeket a dolgokat nem mondtam el neki, és nem is fogom, mert bármi is történik, nekem nagyon sokat számít a családom, és semmiképp nem szeretnék családi perpatvart.

Legutóbb aztán felvetette, hogy mi lenne ha….csak mi ketten és két tanú….

Néha….néha úgy érzem ez lenne a jó.

De nem erről álmodtam ám.

Mindig is biztos voltam benne, hogy ha J. megkéri majd a kezemet , jó előre megorrolom majd az előkészületeket 🙂

Nálunk nem volt ebből sok játszma, pár hónappal a megismerkedésünk után, J. az ujjamra húzta az anyukája gyűrűjét, ( aki sajnos nem él már ) hogy szeretné ha viselném. Ez nekem valahogy többet jelentett, mint maga a lánykérés, hiszen a szeretett személy emlékét, nem hiszem hogy csak úgy bárkinek odaajándékozná.

Aztán persze volt róla szó, hogy ő szeretné ha a felesége lennék, de mivel én már voltam házas, és annyira azért nincsenek túl kedves emlékeim a dologról, nekem nem volt sürgős.

A kisbaba dolog sokkal jobban foglalkoztatott 🙂

Aztán tegnap nem volt túl jó napom.

Barnaszemű életünk első különtöltött éjszakájára indult, sátorozni a haverokkal. És bár én engedtem el, és szépen szajkóztam is magamnak hogy nyugi, nem lesz baj, meg mit parázol, meg fejezd már be az aggódást, jól fogja magát érezni és ennyi, és hogy te is menni akartál ilyen idősen, azért szétszedett az aggodalom. Olyan ez, mint ha éhes vagy, és bár mondogathatod magadnak a dolgot, hogy nem, nem vagyok éhes, attól még ÉREZNI fogod.

Ráadásul morcosan indult, afféle kamaszhangulatban, én pedig azonnal arra gondoltam, én reagáltam túl az egészet, a két melegítő, két pulóver zsákba tömésével, a doboz anya sós ropogósa mellé. És a háromszori ugye vigyázol magadra, se kellett volna talán?

Szóval bőgtem egy sort a wc-ben, és elég nyomi hangulatban töltöttem a délutánt. Ráadásul szalonnát sütöttünk, de fáztam, és közben az is kiderült, kicsit még várni kell a babára, amit a testem csodálatos görcsökkel hozott tudtomra.

Tiszta nyűg voltam, még magamnak is nehezen viselhető, nem hogy J.-nek. De állta a sarat.

Hazaértünk, én egyetlen vággyal, hogy minél előbb ágyba bújjak, és kialudjam a hülye nyüglődésemet.

Akkor  aztán J. egyszer csak behívott a szobába egy percre, és amikor beléptem…..

A kezében egy szál rózsa, és egy apró kék doboz 😀

Jesszus…..

Menyasszony vagyok. 37 évesen. Hi-hi. Én ezt hogy szokom meg ,te jó ég? 😀

Mióta babavárásra adtam öregedő fejemet, egyúttal fogyókúrára is fogtam magam, na nem vészesen, csak a kenyér, süti, krumpli,  csoki bevitelt igyekszem kicsit lecsökkenteni.

( Ebből magasan a csokiadagot a legnehezebb korlátozni, mert Gombóc Artúr hozzám képest…..hát piskóta. 😀 )

Szóval kenyér helyett puffasztott rizs szeletet eszem.

J. összevont szemöldökkel nézi majszolásom, majd megjegyzi, nem kellene…

-De igen.

-De, nem.

-De igen, mert ha jön a kisbaba, bálna leszek így is.

És rágom tovább a rizsvacakot.

Tegnap hazajön, elvonul kezet mosni, majd előhúz a táskájából valamit.

Ha már úgy is puffasztott rizst eszel-vigyorog.- Hoztam neked egy extra változatot.

Egy tábla puffasztott rizses milka csoki.

Köszi szivike. 😀

Remélem a szülőágyat legalább 200 kilósra hitelesítették 😀