16 év után....Noooormális??

Bizony, díjat kaptam, a kedves “Régiségeknek” blogtól, amit nagyon szépen köszönök. Meglepi volt a javából, mert valahogy úgy vagyok vele, hogy írok, ha épp rám jön a kényszer, de mindig meglep, hogy valakit érdekel is amit összehordok 🙂

Szóval ez a díj, a Liebster Award, ami egy vándordíj, és azt hiszem már tudom is, kinek fogom tovább adni.

A kérdések viszont nehezebbek lesznek, úgyhogy addig is, még kigondolom a sajátjaimat, lássuk a nekem feltetteket:)

Ilyennek képzelted-e a felnőtt életedet gyermekkorodban?

Amit már gyerekként is nagyon vágytam, és az életem beteljesülésének tartok / tartottam, az az, hogy édesanya lehetek. Sosem volt ez az egyetlen, és kizárólagos cél az életemben, mégis ha visszagondolok a gyerekkoromra, akkor folyton babáztam, és a kis konyhámban játszottam, a rengeteg babát mindig magam köré gyűjtöttem, és ha pl vihar jött, akkor szorosan öleltem mindegyiket, azt képzelve hogy az anyukájuk vagyok, és vigyázok rájuk. Természetesen sokkal simábbnak, és egyszerűbbnek képzeltem az utamat, férj, három gyerek, egy kis kertes házikó, és boldogan élek, még meg nem halok 🙂

Természetesen az út cseppet sem volt, (és valószínűleg nem is lesz) sima, és egyszerű, tele van hegyekkel-völgyekkel, zsákutcákkal, és kerülőkkel, de azt hiszem, azért azon járok, amit gyerekkoromban megálmodtam.

Ott tartasz-e, ahol lenni szeretnél?

Egyre inkább, IGEN.  Az egyetlen még be nem teljesült vágyam, az egy kisbaba, így öregedő fejjel, és akkor tényleg annyira kerek lesz minden, hogy néha félek, talán nem is érdemlem meg ezt az idilli állapotot, ami most körül vesz.

Milyen álmaid/ vágyaid vannak?

Ó hát azt hiszem, aki olvas, az kapásból rá fogja vágni: Kisbaba. Ez most a legnagyobb, legrégebbi vágyam. 17 éves a nagyfiam, és kb 3-4 éves korától szeretnék egy testvérkét. Sajnos a sorsunk nem alakult úgy, hogy eddig valóra váljon, és most még mindig várat magára egy kicsit a csoda, de én nagyon remélem, hogy nemsokára egy kis lelek majd úgy érzi, szeretné, ha én lennék az anyukája.

Aztán persze szeretném őket felnevelni, a kicsit és a nagyot, békében, és szeretetben, ahogy a fiamat neveltem eddig. Ha ezen felül még bármi lehetőséget tartogat az élet, hogy megéljek sok szépet, és jót, az már csak hab lesz a tortán 🙂

Milyennek képzeled az életedet idős korban?

Szeretnék jó sokáig élni 🙂 Méghozzá viszonylag jó egészségben. Van egy 90 éves szomszéd nénim, nekem ő a példaképem, milyennek is szeretném az idős koromat. A napokban repül Görögországba a lányához, aztán hazajön, tesz-vesz a kertecskéjében, strandra jár, az unokákkal, felül a buszra, elruccan vásárolni a szomszéd városba, (hiszen már ingyen utazik).

Szóval jön-megy, jönnek hozzá, a gyerekek-unokák.

Valahogy így. Szeretnék majd sokat kertészkedni, rengeteg virágot nevelni. Természetesen sok unokát szeretnék, és unokák barátait nyüzsögni körülöttem. Végre ráérni a neten talált lakásdekorációs ötletek megvalósítására. Szeretném ha J. ugyanilyen csillogó szemmel nézne rám mint most, és szerelmes lenne belém még mindig. És én is belé természetesen 🙂 És fel merjem még venni a rózsaszínt, és merjem hordani a piros masnis, epres kistáskámat, és ne beszélje belém majd senki, hogy az már nem való nekem 🙂

Köszönöm szépen még egyszer a kérdéseket. Jó volt elgondolkodni rajtuk, mosolygós lett a reggelem.

Ha nem gond, így ahogy van, tovább is adnám őket, a PEREPUTTY blog írójának.

Szóval szeretném, ha ő is a következő kérdésekre válaszolna:

Ilyennek képzelted-e a felnőtt életedet gyermekkorodban?

Ott tartasz-e, ahol lenni szeretnél?

Milyen álmaid/ vágyaid vannak?

Milyennek képzeled az életedet idős korban?

Köszönöm szépen.

Reggel felkeltem a kávé után, nézek ki az ablakon, és látom hogy anyu kapirgál a kertben. ( Mert hogy az ablakaim anyu kertjére néznek éppen) Amúgy hálóingben, halál borzasan kinyitottam az ablakot, és megküldtem egy szerény HAHÓ!-t, a kert felé.

Erre szomszéd bácsika kikukucskál a fa mögül, visszaköszön, ( anyám fején hatalmas vigyorral áll a háta mögött), és lelkesen szóba elegyedik velem. Majd 2 perc után észreveszi anyut a háta mögött, és leesik neki, hogy nem is neki szólt a lelkes reggeli köszöntés.

Azé legalább megígérte segít vevőt keríteni feleslegessé vált kuckónkra 😀

Tegnap végre egész nap tudtunk a házon dolgozni, J.-vel fél 11-kor jöttünk csak haza, és be kell vallanom, egyre nehezebb. Ahogy lassan-lassan a saját ízlésünkre formálódik az egész, (tegnap az egyik garázst rendeztük be, amit tárolónak szeretnénk használni, J. kétezer vackának mind lett helye 🙂 )úgy kezd a szívünkbe egyre mélyebbre ásódni.

Ha dolgoznak nálunk emberek, mint tegnap, a csatornának ássa az árkot egy srác, közben vártuk a villanyszerelőt, akkor viszont nem zárjuk s kaput, mert felesleges, a nagy jövés menésben.

Ennek hozadéka, hogy már nem egy, hanem KÉT nénikénk van, (J. szerint imádnak engem, bár nem tudom miért, jó, beszélgetek velük, meg minden, és tényleg tök aranyosak egyébként, még ha néha kicsit “sok” is a lelkesedésük, mert nem veszik észre, hogy  vannak dolgok amikor nem kell ott lábatlankodni)

Szóval a szomszéd néni melletti néni is szeret, tegnap kaptam tőle lestyán magot, meg virágot, amit meg lehet szárítani, és tövet is fogok kapni majd…

Mondtam is J.-nek, annak idején ha végigsétáltunk az utcán, én minden kertbe benézegettem, hogy mit fogok majd kunyizni.

Végül még kunyiznom se kell, házhoz hozzák a drágák. 🙂

Tegnap pedig a Family Frost csilingelős autótól vásároltunk !!!

Mondtam is J.-nek: Szívecske, mi végérvényesen kertvárosiak lettünk ! 😀

Lopok fél órát az írásra, de már most tudom, hogy ez miatt el fogok késni…Még jó hogy anyám a főnököm 🙂

Annyi írni való lenne, de az idő…Már nem is írom, mert azt fogjátok mondani, ez a nő mindig rinyál. 🙂 Pedig nem is, csak komolyan nem értem, hogy a jó büdös francba nem elég nekem, soha egy nap, egy napnyi dologra 🙂

Az a baj, hogy mindig MINDENT szeretnék.

Barnaszeműt dédelgetni, J.-t körüldorombolni, a kis üzletet továbbra is profin irányítani, és akkor most ott a ház, amivel kapcsolatban ezer terv zsong a fejemben, mert már a bútorokat szeretném saját kezűleg átfesteni, parkosítok, molyolok a virágaimmal, rámolok, böngészek a neten, “kincsek” után.

A házban tudod mi a legjobb egyébként? Amibe totál beleszerettem az első naptól?

A teregetés.

Ne nevess ki, de tizenéve ebben a kis lakásban lakunk, ahol még egy erkély sincsen, így télen-nyáron a szobában kell ruhát szárítani. Ez miatt természetesen penészedünk, és ócskább időben, lazán kell két nap, mire megszáradnak a göncök. A ruháknak meg, még öblítőt használva sem volt igazán jó illata, olyan kicsit “mű”s.

Vagyis folyamatosan mostam minden este-reggel, hogy ami lejött a szárítóról, az helyett már menjen az új.

Amikor végre megkaptuk a kulcsot, azonnal felcipeltem a szárítót, és elhoztam J. lakásából az övét, úgyhogy két szárítót tudtam telepakolni.

És valami eszméletlen érzés, hogy reggel kiteregetek, és estére már szedem be, frissen, szárazon, és ILLATOSAN, úgyhogy minden egyes pólóba-blúzba-párnahuzatba, boldogan dugom bele az orromat, mert egész más, ami a levegőn, napon szárad.

És a hétvégén így egy csomót ki tudok mosni, el tudom pakolni, úgyhogy hét közben csak egyszer-kétszer kell még kiegészíteni.

Nagyon tetszik ám.

Szomszéd néni viszont orrol egy cseppet, mert szombaton végre “kizártuk”

Ugyanis neki is volt kapu kulcsa, amit az eladók azért hagytak rá, hogy ha valami esetleg adódna, akkor be tudjon menni anno. Na igen ,de közben mi szépen kifizettük már az egész cumót, és elkezdünk kipakolni a házból, mert az eladók ezzel már nem nagyon vesződtek, itt hagytak több tonna limlomot, még a néni iratait is én égettem el, hogy azért mégse a kukába landoljon már.

Szóval szomszéd néni viszont nagyon nem érzékelte a tulajdonos cserét, ugyanúgy otthonosan közlekedett egész álló nap nálunk, ami kezdet már egy kicsit sok lenni, mert tényleg nagyon kedves, meg aranyos, de egyrészt folyton beleszólt, mit hogy kellene tennünk, másrészt folyamatosan a nyomomban volt, ha 4 órát fent voltam, akkor 3,5-et.

Szombaton elkezdtük volna kipakolni az egyik tároló helyiséget, és kidobásra ítélni egy csomó felhalmozott cumót, de bevallom, több mint kellemetlen volt, mindezt úgy tenni, hogy közben szomszéd néni lecsekkol minden egyes darabot, és ellenőrzése alatt tart, mert elég radikális vagyok lomtalanítás kérdésben. Egyrészt ugye van saját háztartásom, jött egy csomó cucc J. lakásából, úgyhogy lehet hogy nagyon szuper a három termosz, de nekünk is van már kettő, és nem, nem hiszem, hogy életünkben még szükség lenne ötre, és nem, nem elég nagy a tároló ahhoz, hogy megtartsuk. Vagyis kidobunk hármat.

Később Barnaszeműnek jött egy haverja, éppen ebédeltek volna, de a nénit még ez sem tántorította el, végig asszisztált, mit is készítettem nekik, a két gyerek pedig eléggé zavarban volt ez miatt.

Na J.-nek itt lett elege, lekapta a kaput, és zárat cserélt….

Szomszéd néni azóta látványos “felénk se nézéssel” “büntet”. Kicsit furdal azért a lelkiismeret, mert nem akartuk megbántani, de ezen túl kellett esni, mert ha most nem zárjuk rövidre a témát, akkor mi fogunk feleslegesen idegeskedni, amikor nem veszi észre magát.

A virágaim tobzódnak, minden este aprólékosan végigkurkászom az összeset, és be kell hogy valljam, metszésből is ötöst érdemlek, mert bár teljesen laikusként estem neki a szőlőnek, és a rózsáknak, teljesen egyéni koncepciót alkalmazva, de lesz egy csomó szőlőnk, és a rózsa is tele van bimbókkal.

Vagy csak örülnek neki, hogy megszabadultak az évek óta felgyülemlett száraz / elburjánzott hajtásoktól. 🙂

Szóval ez az élet Babocsai néni. 😀

Az egyetlen dolog, amiben nem tudok kellően megfontolt, mértéktartó, és józan maradni, az a szeretet, ami Barnaszeműhöz fűz. Végtelenül, mérhetetlenül, arcátlanul, piszkosul büszke vagyok rá, mert nap mint nap sugározza felém a pozitív életérzést, a szeretetet, a “megvan a helyem a világban” érzést.

És ehhez nekem tulajdonképpen nem is nagyon kellett mást tennem, csak az első pillanattól fogva, kimondhatatlanul szeretni, minden apró rezdülésére odafigyelni, meghallgatni amikor mondandója volt.

Pedig istenem, mennyire próbáltak elbizonytalanítani, mennyire sulykolták belém, a gyerekkel baj van, baj lesz, nem lehet egészséges lelkű az, akit egyedül nevel az egyik szülő, nem lehet egészséges lelkű az, akit annyi sérülés ért lelkileg, élete első pár évében. ( Az exem bántott engem, és most ne feltétlenül lelki erőszakra gondolj…)

Megjártuk hányszor a nevelési tanácsadót, tele volt beírással az ellenőrző, láttam a többi szülő lesújtó pillantásait, mert nem és nem, Barnaszemű nem volt hajlandó “normálisan” viselkedni az anyák napi műsor alatt.

Én pedig csak szorítottam magamhoz némán, és nem értettem, miért nem látják? Miért nem olyannak látják, mint én?

Hiszen nincs ezzel a kisfiúval semmi baj….

Teltek az évek, tanultunk együtt, beszélgettünk sokat, jártunk az úton, és szépen lassan, már nem volt tele az ellenőrző, már nem kellett “harcolnom” érte nap mint nap.

Csodák csodája felvették őt, abba az iskolába, ahová elsőre szerettük volna, és olyan felvételit írt, hogy még én is meglepődtem rajta cseppet…

Az idei bizonyítványa 4,3 átlaggal zárult, szaktantárgyakból szín ötös.

75 ből 73 ponttal megcsinálta a kresz vizsgát…

Mióta apám beteg, csak úgy tud munkát vállalni, hogy Barnaszemű segít neki. És amíg segít, észrevétlenül olyan tudás birtokába jut, amit senki mástól meg nem kaphat. Mert Barnaszemű már a 4. generáció.

2 év alatt az én 97 kilós duci kamaszom, 85 kiló izommá formálta magát, teljesen egyedül, kitartással, türelemmel.

Tegnap ruhát venni voltunk, mert most kezd ráébredni, hogy azért a szín izom karok, és hát, nem fest olyan rosszul, egyébként is lóg rajta minden, úgyhogy beszereztünk pár “ott simul ahol kell” pólót. 🙂

Piszkosaljasmód jól néz ki bennük, na. 🙂

Én pedig olyan büszke vagyok, hogy szerintem a képemmel lazán ki lehetne tapétázni egy katedrálist, de nem tehetek róla, mert egész életemben egyetlen dolog számított igazán. Az, hogy ő boldog legyen.

És most úgy érzem, ha boldog nem is, hiszen a boldogság nehéz definíció, de kiegyensúlyozott, egészséges kamasz, olyan, aki megtalálta a helyét a világban, és ez látszik is rajta.

Vele együtt pedig én is szárnyalok,  hiszen tudjuk jól ,a köldökzsinór nem csak 9 hónapig köt össze, hanem egy életre szól. 🙂

Már megint kapkodós bejegyzés lesz, mert nemsokára jönnek J. testvéréék látogatóba, és szokás szerint, rohanok mint állat, de kezdem megszokni, mert ez két hónapja így megy.

A héten szabadságon voltam, azzal a jelszóval, hogy semmi mást nem csinálok, mint dolgozgatok a ház körül.

Na az öt napból KÉT délután jött össze nyugiba, a többi…rohanás, kapkodás, intézkedés.

Komolyan mondom, néha azt képzelem, valahol egy kandi kamera vesz, és mindenki jót röhög, nézzük, mit bír még, még egy kis terhet pakoljunk rá..

Nemsokára megkapjuk a hitelt a banktól, de ha azt gondolod simán ment, ááá. Ami lehet az közbejött, amit el lehetett rontani, azt elrontották.

Az üzletben se nagyon tolerálták, hogy a héten elvileg nem dolgozom, holnapra kell, jövök érte, és persze olyasmi, amit más nem tud megcsinálni. Úgyhogy két délelőttöt, csak ott kellett töltenem.

De. Akkor is. Imádom a mi kis házikónkat.

Hónap elején, amikor végre megkaptuk a kulcsokat, az első napokban, még kizárólag csak azt láttuk, hogy égig ér a gaz, pereg a vakolat, poros, elhanyagolt, szemetes minden.

Aztán munkához láttunk. J. kifejezetten ember feletti munkához, mert 2 nap alatt lekaszálta ( pont a 32 fokos kánikulai hétvégén) az ember magasságban nőtt gazt, az egész bazinagy kertben, amivel egy csapásra kivívta a szomszéd bácsikák elismerését, akik az első napokban kicsit ferde szemmel pislogtak rá, amikor az: És hová valósi?-kérdésre, a Pesti vagyok!-választ adta.

És ahogy kezdett eltűnni a dzsuva, ahogy napról napra alakult, formálódott minden, úgy volt egyre nehezebb minden este bezárni magunk mögött a kertkaput.

Lett egy saját sününk, és egy feketerigónk, akit imádok, és akibe 2 nap alatt totálisan beleszerettem, mert annyira kis édes.

Egész nap a kertben bogarászik, és hamar levette, hogy  kertrendezés közben, neki bizony sok babér terem, mert sorra jönnek elő, a különböző bogarak, csigák, hernyók, úgyhogy ha meglát minket dolgozni, az tuti, hogy 2 perc múlva már ott prücskészik, és jön utánunk mint egy kiskutya.

Az valami baromi édes, amikor a fejét kicsit lehajtja, és az apró kis lábait kapkodva szalad, mint egy kis torpedó, ki J. után, a kertbe.

Érzi hogy nem bántjuk, úgyhogy van hogy kb fél méterre közel jön, és mikor J. a cseresznyét szedte, felült mellé az ágra, megnézni, hogy mit csinál, hátha ott is “összejön” valami kajára való.

A virágaim pedig mindent megtesznek azért, hogy totális transzba kerüljek, amint megáll az autó a ház előtt.

Gyönyörűek. Még szomszéd néni szerint is.

Szomszéd néni lelkesedése egyébkét vajmi keveset csökkent irányunkban, úgyhogy mondtam is J.-nek, ha egyszer ne adj isten megharagszunk egymásra, nem is kell  csúnyát mondanunk bosszú gyanánt, elég ha a megjegyezzük:

Látogasson meg a szomszéd néni délután!

🙂

Amikor megismertem J.-t, akkor egy jó nagy csalódáson voltam éppen túl, és tényleg úgy gondoltam, hogy na, akkor én most fejeztem be, egy életre, ezt a szerelem dolgot. Elég volt, nem nekem való…

J. elég hamar kinyilvánította, hogy imád, szeret, és “odavan” értem, én viszont nagyon nehezen hagytam a szívemnek, hogy újra érezzen valamit. Féltem kimondani na. Úgyhogy sokáig csak ennyit írtam neki: Én is NAGYON. El kellett telnie pár hónapnak, mire le tudtam írni azt is, félelem nélkül: SZERETLEK 🙂

Tegnap este a kertünkben nyüzsögtünk, szomszéd néni sem hiányzott. Beszélgettünk, tettünk-vettünk, én pedig tobzódtam, mert a hatalmas cseresznyefa roskadásig van cseresznyével, alatta három ribizlibokor, mellette egy sor szamóca.

Szóval tömtem két pofára, közben cseresznye “fülbevalót” csináltam magamnak, és a fa alól vigyorogtam ki J.-re, meg a szomszéd nénire, akik a kút mellett beszélgettek.

És akkor J. odafordult a szomszéd nénihez, ( akit csak pár hete ismerünk)és azt mondta:

-Tetszik látni, ezért imádom annyira…

És nézett rám a simogatós melegbarna szemeivel, és csodaszépen mosolygott, és a szemében annyi szeretet, és szerelem volt, hogy fürödtem benne, mint egy halacska.

Én meg őt. Nagyon. Meghatottan, még mindig rácsodálkozósan, és örökre.

Mert J. nekem a minden. Mert úgy szeret ahogy vagyok. A kis hülye idétlenkedős, néha akarnok, esetenként elképesztően rendetlen, mindig rohanós,könnyen pityergős természetemmel együtt.

J. a királyfi. Aki jött, látott, és vitte a királylány szívét.

Akár gumicsizmában is. 🙂

Néha, amikor nagyon fáradt vagyok, elfog azért kicsit a kétség, nem vágtuk-e túl nagy fába a fejszénket, a kerttel, az udvarral, a szőlővel, meg mindennel. Menni fog ez nekünk?

Vagy jó lett volna minden így, a kis lakásomban, amit évek hosszú munkájával csinosítgattam, újítgattam, néha megszökve J. kuckójába, hétvégente pihizgetve.

Én lassan negyven, J. lassan ötven, és most évekig tart majd, mire kimondhatjuk talán, rendben vagyunk. Bár az összes ismerős igyekszik rá felhívni a figyelmünket, hogy egy kertes házban sosincs vége a munkának… J. családja egyenesen optimista, “bele fogsz rokkanni” hozzászólásokkal járulnak hozzá, bizonytalankodásom etetéséhez, mert ettől totál úgy érzem, én rángattam bele J.-t, és mi van ha tényleg sok neki, csak az irántam való mérhetetlen szeretete miatt vág bele az egészbe?

J.  nagyon szeret engem, a pokolra is elmenne, ha ez egem boldoggá tenne, és néha tényleg elbizonytalanodtam, nem csak ezért szeretné-e a kicsi kis családi bázist.

De bárhogy is vizsgálom a jeleket, kérdezgetem őt, én tényleg úgy érzem, ő is igazán vágyik erre, és boldognak látom, olyan boldognak, mint talán még sohasem. És ez megnyugtat kicsit.

Úgyhogy nem egyszerű ez a házprojekt.

És mégis…

Amikor végzek a munkával, és hazaérek, még gyorsan megfőzöm a vacsorát, bedobok egy mosást, aztán nézem az órát, hmm, még lenne egy óra amíg J. hazaér, felmegyek kicsit molyolgatni.

Aztán belépek a kapun, és elfog valami hihetetlen nyugalom, valami békés, meghitt kis érzés.

Nekifogok kigazolni az epret, a fejem felett már érik a cseresznye lassan, jön a feketerigó, a gerle nagy szemekkel néz rám, hogy ez meg ki a franc?, a szomszéd kutya tartózkodó farok csóválással üdvözöl, és a sün szuszog hangosan a fű között.

Csend van, béke, és belőlem egy csapásra elmúlik az egész nap nyűgje, elmúlik a fáradság.

Nevetni fogsz, de nem fáj a hátam sem 🙂

Komolyan, én is jót vigyorgok rajta, de ha a munkában délutánra be is merevednek az izmaim, és elkezd “húzni”, ha esete felé kicsit gyomlálgatok, metszegetek, ( tegnap mondtam J.-nek, hogy az oviban metszőolló volt a jelem :D), estére kutya bajom.

Szóval ezért. Ez az amire vágyunk. Hogy reggel kiülj a bögre kávéddal, és minden fű, fa, virág, neked mosolyogjon, szervusz gazdi 🙂

Azért kicsit kell még csiszolni a nyugalom szigete projekten, mert édes szomszédnénik van, akit nagyon megszerettünk, és ő is minket, csak a napi kommunikáció időtartamát kell még közös nevezőre hozni cseppet.

Amint megáll az autónk a ház előtt, megjelenik, és beszélget, amit igazán nem is veszünk nyűgnek, viszont néha kicsit jobb lenne, egyedül. Vagy kettesben.

Arról nem is beszélve, hogy jóban volt a néhai nénikével, aki a házban lakott, és ezért egyelőre jobban kiismeri magát a kertben, mint mi. Viszont ez azt jelenti, hogy nyomatékosan felhívja a figyelmemet, hogy ez-vagy az micsoda, és csak azért szól hogy NEHOGY kivágjam véletlenül. J. meg röhög, mert tudja jól, hogy pontosan tudom, hogy mi az, csak épp én úgy gondoltam, oda az nem kell, és majd ültetünk másikat, máshová.

De hát lehet nénikével ujjat húzni? Ugye nem?

J. tehát kuncogva veszi tudomásul, hogy nem merem kivágni a nagy bazi szederbokrot a ház előtt, ami baromi ronda, és én oda virágoskertet szeretnék. Csak minden nap megritkítom cseppet, ami miatt pár hét, és elfogy….sajnálatos módon ugye.

Tegnap jó sokáig maradtunk, már sötétedett, bohóckodtunk a nagy kertben, aztán J., ahogy hozzá simultam, rátette  tappancsát a cickómra.

-Hé! Veszed le a kezed!-suttogtam-M. néni tuti skubizik az ablakból! Mit fog szólni!

J. szemei azonnal a szemközti házra szegeződtek,  a jelentőségteljesen félig felhúzva hagyott redőnyre….

Úgy látszik nekünk Big Brother helyett, Big Mother jutott. 😀

Éljen a kis kertes házas övezet 🙂

Gyorsan írok pár sort, mert a tennivalók úgy elborítanak, hogy még kb 24 óra kellene minden nap 🙂 De….haladunk.

Van már adásvételink, úgyhogy kéremszépen, ha minden jól megy a hitel körül, pár hét, és igazi, hamisíthatatlan családi ház tulajdonosok leszünk 🙂

Addig is lelkesen gazolunk, mert hála a bőséges esőzésnek az elmúlt napokban, egyes gaz gazok, most már majdnem J. nyakáig érnek, holott J. majdnem 190 cm.

J. gumicsizmában kaszál, Barnaszemű fűrészel, gyomlál, talicskázik, ( próbálom neki változatossá tenni a palettát, ne unja már meg az elején 🙂 ) én pedig metszőollóval, és sarlóval esem neki az elburjánzott természetnek.

De hidd el, nagyon élvezzük. A HÁZUNK. A miénk. A CSALÁDUNKÉ.

Ezek számunkra csodálatos érzések. Olyan sokat, olyan régen vártunk rá.

A családra, és mindarra ami vele jár. Hogy közös döntések vannak. Hogy együtt tervezünk, dolgozunk.

Amikor megállunk a ház előtt, az ütött kopott, tiszta rozsda kerítés mellett, és elfog az a hihetetlenül jó érzés, hogy ez itt a miénk, az otthonunk lesz, és ha sok munkával is, de egy igazi kis családi bázist hozunk össze együtt.

És egyre inkább érzem, a baba is megérkezik majd. Csak megvárja még fészket rakunk neki 🙂

Amikor 2 éve karácsony előtt megérkezett az életünkbe az autónk, ( nem, nem mi találtuk, egyszerűen jött, és “jelentkezett”, illetve apukám szólt, hogy megtalálta az új autónkat 🙂 ) akkor J.nek viccesen azt mondtam, a következő karácsonyra házat szeretnék, aztán pedig kisbabát. 🙂

Hát, ha karácsonyra nem is, pár hónap csúszással, csak “jelentkezett” a ház is, ( merthogy a házat sem kerestük, csak böngésztem az egyik aukciós oldalt, mert volt az a nyereményjáték, hogy házat lehetett nyerni, mondom beküldök egyet…és akkor a mi kis házikónk, jött, láttuk, és győzött :).

Már csak egy pipa hiányzik. De hamarosan remélem ő is “jelentkezik” majd. 🙂

Ha azt írom, hogy 2 hete nem volt 10 percem írni, azt fogod mondani, hogy nagyzolok, pedig…

Most is csak azért lett tíz percem, mert szóltak hogy csak később jönnek. Az egyik ügyfelem.

Az a nagy helyzet, hogy a teljes sztorival még adós maradok, mert még nincs aláírás egy bizonyos papíron, (illetve 9 aláírás, pont ezért kacifántos az egész), de nagyon úgy néz ki, hogy elindultunk az úton, aminek a vége egy CSALÁDI ház, J.,  Barnaszemű, és jómagam, közös NAGY NAGY álma.

Megláttuk, megszerettük, nemsokára leírom majd hogy, miként, és hogyan, de talán most már nemsokára háztulajdonosok leszünk.

Viszont eddig sem unalmas életünk, alaposan felfordult az utóbbi hetekben.

J. lakását ki szeretnénk adni, vagyis ki kell pakolni. Erről már írtam régebben, a pakolás még mindig időnként könnyes röhögéssekkel folyik, amikor előbukkan a polcok mélyéről, egy teljes kartondoboz Ó levendula szappan, ( istenem hogy imádtuk, le fogom fotózni 🙂 ) vagy trapéznadrág.

Lassan végzünk azért, 2 hét múlva költözik a lakó, aki azért egyszer lemondta közben az egészet, nehogy má’ simán menjen nálunk 🙂

Közben Barnaszemű vett egy motort, amit műszaki vizsgára kell vinni, és átíratni, plusz elkezdte a jogosítványt.

A leendő házunknál elkezdtük a gazolást, mivel 5 éve nem lakták, és amikor megláttuk a kertet, a hón alá érő gaztengerrel, enyhén kikerekedtek gyönyörű szemeink.

És természetesen, hogy a tuti, azért tuti legyen, jelentkezett egy új ügyfelem, a másodállásom körül, akinek gyorsan-gyorsan két évre visszamenőleg pótolni kellene némi restanciát.

Szóval a napjaim most úgy néznek ki, hogy reggel 5 kor kelek J.vel, a kávéig dolgozom kedves ügyfél motyójával, aztán összekapom magam, irány a meló, ahol a munka mellett próbálom intézni Barnaszemű dolgait, J. lakása dolgait. Meló után haza, S.O.S vacsora, és mosás, mert amikor megjön J. már robogunk is leendő otthonunk felé, némi gazdálkodást eszközölni.

És ha minden igaz, pár hét, és kezdődik a komoly felújítás is. Igaz addigra talán J. lakása elindul a maga útján, mert most minden hétvégén fent vagyunk, és pakolunk.

Néha vigyorogva mondom J.nek, hogy tök jól elvoltunk itten, a szép kis aprólékosan felújított lakásomban, néha elszökve az övébe, nyugisan, “öregesen”, erre vén fejjel itt nekifogunk nyüzsögni. 🙂

Persze ez csak vicc, mert az igazat megvallva, annyira odavagyunk mind a hárman, hogy úgy kell egymásra szólni, hogy most már ideje lenne haza indulni, J.-t folyamatosan tömnöm kell kajával, mert nem eszik, Barnaszemű meg olyan átszellemült képpel áll a (most még) csupa gaz, rendetlen udvar közepén, mint aki palotába lépett, és naponta ellenőrzi, hogy meg van -e még a garázsban a SZERELŐAKNA, ami miatt akár egy szoba-konyhába is beköltözött volna szerintem 🙂

J. az összes szomszéddal bratyizik a kertben, ( már akartak neki kisnyulat adni ajándékba) és gumicsizmában tolja a talicskát, mint aki 46 évig nem is a főváros tősgyökeres lakója volt.

Annyira csillog a szemük, mosolyog minden kis porcikájuk, hogy a pokolra is elmennék azért, hogy ez így maradjon.

Bár remélem erre nem lesz szükség 🙂

Nézzük a jó kis vasárnap esti műsorunkat, kicsit szomorkásan, csendben, hogy eltelt ez a négy nap, ami végre hozott pihenést is, és a dolgainkban való előrelépést is. ( Mondtam is J.-nek, ha minden hétvége 4 napos lenne, tök jól haladnánk a lakásából való kipakolással, az itthoni takarítás-mosás-főzéssel, és még pihenésre is jutna idő…)

Szóval simulunk össze csendesen, amikor is felteszik a kérdést a TV-ben:

-Hogy hívták József Attila édesanyját?

J. pedig szerényen, ám határozottan válaszolt:

-MAMA !

Csak kicsit röhögtem, és csak 2 zsebkendő kellett mire letöröltem a könnyeim.

Ez de lökött 😀